Babits Mihály: Az írástudók árulása (17. rész)

17.

Ezekből a magas távlatokból teljesen elenyészik az a fő ellenvetés, amit Julien Benda hosszasan cáfol új cikksorozatában, mellyel egy folyóirat hasábjain most kezd válaszolni a műve nyomán felsarjadt polémiákra. Ezt az ellenvetést Benda a latin közmondással foglalja össze: Primum vivere, deinde philosophari!^* Először az élet, aztán a filozófia! Először meg kell menteni a Rendet! biztosítani a Nemzet boldogulását! vagy pedig: először lehetővé kell tenni, hogy minden ember emberhez méltó életet éljen! – s azután lehet majd filozofálni.

Én már feleltem is erre a különös filozófiai elvre, melyet bizonnyal nem a filozófusok találtak ki: hisz ama régi, igazi bölcsek és írástudók közelebb álltak egy másik latin mondáshoz, amely azt mondja: Fiat justitia, pereat mundus!^* Vesszen a világ, csak legyen igazság! Vajon a világ elveszett azért? A régi bölcs tudta, hogy az nem az ő vállain nyugszik. A nemzetek sorsa és a tömegek megélhetése a Cselekedet embereinek kezére van bízva, és sohasem hallottuk a panaszt, hogy ez a kéz az Igazság tekintetei által túlságosan hagyta volna magát gyöngíteni. Tények és körülmények bonyolult kényszerei vezetik ezt a kezet; amik közt eligazodni az írástudó úgyis teljesen illetéktelen, s napról napra inkább az lesz. Rá kell bíznia az Élet biztosítását azokra, akiket illet, s meg kell maradnia a maga feladatánál, amely az Igazság nyilvántartása. Szava – ahogy már Kant is megmondta – nem sok gátat vethet az Élet elejébe, mely nemigen ügyel rá. Nem sokat árthat az Életnek avval, hogy beszél. De annál többet avval, hogy hallgat. Ha az Igazság és Szellem szava végképp elnémul a Földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja. A nemzetek életben maradása mások felelősségén nyugoszik. Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek. Ez az a primum vivere, melyhez az írástudónak köze van.

S itt a felelet egy másik, nagyobb ellenvetésre is, azoknak az írástudóknak ellenvetésére, akik – hogy úgy mondjam – a legteljesebb lelkiismeretességből lettek árulóvá, s mintegy az Igazság nevében tagadták meg az Igazságot. Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen princípiuma^* a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? Avval kezdje hivatásához való hűségét s az Igazság vállalt megőrzését, hogy elköveti a Szentlélek ellen való bűnt, a megismert igazságot gyáván vagy álnokul elálcázva?

Lehetne felelni erre ad hominem:^* mert valóban titkos ellentmondás van benne, ha a pragmatista és relativista így beszél. Vagy hiszel az abszolút igazságban, vagy nem. Ha nem hiszel benne: mi jogon károsítod meg a világot, az igazsághoz való hűségedre hivatkozva, melynek egyetlen ismérve a haszon? Nem ellentmondás-e ez? A régimódi, katolikus Igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában, mint ez az újfajta, mindennek alapjait megingató, pragmatista vallás. S aki az igazság egyetlen kritériumának a hasznot ismeri el, különös circulus vitiosus-ba^* jut.

De ez a circulus őrá nézve mégis megoldható. Nem tudja-e jól, aki pragmatista, hogy az Igazságnak különböző emeletei vannak? Az eukleidészi geometria^* csak egy speciális esete a Geometriának, egy a végtelen sok lehetséges geometriák közül, éspedig éppen az, amely itt a Földön és kis távolságokra és megközelítőleg változatlan hőfok mellett stb. érvényes és használható. Nem lehetnek-e ily különböző emeletei a morális igazságnak is? És a klasszikus morál, éppúgy, mint a klasszikus geometria, nem éppen az az emelet-e, mely a mi földi viszonyainkhoz mérten alakult ki? Ebben az esetben a klasszikus morál igazságai éppoly változhatatlanok volnának e földön, mint az eukleidészi trigonometria, éppoly felül minden kételyen életünkre nézve, mint a kétszer kettő; és mégis megmaradna a szent Kételkedés^* minden joga és szabadsága a felsőbb látkörök emeletein.

Ha a pragmatista valahogy ily mód okoskodna, talán nem mondanék neki ellent. Jól tudom, hogy több dolgok vannak „föld és ég között”^*, mint filozófiánk álmodni képes, s távol vagyok a Benda merev racionalizmusától. Ismerem e racionalizmus korlátait, mely még a nemzeti determináltságot sem nélkülözi, a gall raison pure^* jegyében állván. Benda a háború előtti éveken át makacs polémiákat folytatott a Bergson^* antiintellektualista filozófiája ellen. Én viszont az elsők közt voltam Magyarországon, akik üdvözölték az új utakat, melyeket ez a filozófia az emberi szellem számára tört. Én úgy küzdök az antiintellektualizmus ellen, mint aki magával küszködik. S nem ignorálhatom az Igazság fogalmának azt a kitágulását sem, amit a pragmatisták hoztak. S ha nem akarok mai lenni: az még nem jelenti, hogy tegnapi akarnék. Az emberi szellemnek nem szabad visszariadni semmiféle új utaktól, sem megtagadni semmi új belátást. Folytassa csak vakmerő kritikáját önmaga ellen, s ne hunyjon szemet az Igazság egyre magasabb emeletei előtt! De ne felejtse el, hogy ha az Igazság kimeríthetetlen, avval nem lesz kisebb, hanem nagyobb. S ha új egek tárulnak, avval a régi még nem lesz alacsonyabb. S minden magasság relativitása csak még nagyobb magasságok ígérete. A világ végtelen, s éppen a Megismerés kimeríthetetlensége avathatná az emberi Észt kimeríthetetlen reménységgé.

Aktuálisak e fejtegetés végén a Bátorság és Remény igéi. Mert – hogy az antiintellektualizmus személyi fegyvereivel érveljek azok ellen, akik az. Észt az Ész fegyvereivel támadják – a könyörtelen Logika és tudományos lelkiismeretesség, mely őket e harcba belevitte, alighanem csak álarca volt valami nem intellektuális motívumnak, valami emberi érzésnek, valami mély csüggedésnek és reménytelenségnek, nyelv egy gőgös racionalizmus mohó reményeinek múltával oly természetesen kapta el az emberi elmét, és arra bírta, hogy dacos gyermek módjára fordítson hátat az Értelemnek, mint egy hitelét vesztett vezetőnek. Korai csüggedés és oktalan türelmetlenség! Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, s gondold meg, mit vitt már végbe, micsoda erőt fejtett ki, micsoda győzelmeket aratott micsoda civilizációt alkotott ez az Ész, és Morál állat voltunk őserkölcse óta, mely a bellum omnium contra omnes^* volt! De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az. Irástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.

Vége

Február 25. A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Wittner Mária beszéde a Parlamentben 2001 február 25.-én a kommunizmus áldozatainak emléknapján.

Babits Mihály: Az írástudók árulása (16. rész)

16.

S hadd figyelmeztessem itt a testi kultúra különböző apostolait a jobb- és baloldalon állásfoglalásuk kétféle következetlenségére. Az egyik rész, mely a nyers erő kultuszának, a Sportnak és Militarizmusnak varázsa alatt áll, a Tradíciók tiszteletére, a Tények és Történelem vallására szeret hivatkozni, s elfelejti, hogy a Tény éppen az, amit elmondtam, hogy a Tradíció nagyon hangosan és nyilvánvalóan a Szellemi Kultúra pártján sorakozik; és hogy soha a mi korszakunk előtt, legkevésbé régi vallásos századokban, nem akadt volna írástudó, aki a Testi Kultúrát fölébe helyezte volna, vagy akár csak egyenrangúnak is ismerte volna el a Szellemi Kultúrával. Nem; sőt elméletben még a zord katonák és hadvezérek is meghajoltak a Szellemi Kultúra felsőbbsége előtt; s a fejlődés e Szellemi Kultúra folytonos erősbödése felé vezetett, egész a XIX. századig. Az igazi konzervativizmus a fejlődés e százados irányához hű maradni; de másrészt igazi reakció e fejlődés vonalán visszaesni. A „progresszívek”, akik az „ösztönélet felszabadulását” prédikálják, voltaképp és tudtukon kívül egy példátlan arányú Reakció harcosai: az Emberi Haladás egész eddigi iránya ellen. Ami tőlük talán még különösebb következetlenség, mint a Testi Kultúra jobboldali apostolaié. Mert mikor az „ösztönök felszabadítását” s „életünk teljes kiélését” emlegetik, az Ember legősibb s legmélyebb ösztönei közül mégis kettőt, melynek alig van ma erőre párja – a faji és harcos ösztönt –, korlátozni, sőt proskribálni^* képzelik. Mi mást jelent a nacionalizmus és militarizmus elleni küzdelem? De hát vagy az „ösztönök felszabadításában” látjuk az igazi progressziót, vagy azok visszavonulásában az Okosság és Erkölcs előtt: mindkettő egyszerre nem lehet. E logikátlan haladók maguk törnék meg a haladást mind a két irányban: akár az ösztönök minél nagyobb felszabadulása, akár az állatiság minél teljesebb elnyomása felé.

Egyáltalán: mi az a haladás? Középszerű szellemek a saját századukat különbnek hiszik minden előzőnél, s még ma is halljuk „nagyszerű korunk” dicséretét zengeni. És teljesen illik a Szellem életté alacsonyodásának e korához, ahogy ma a Maiságot szinte egyetlen értékmérőként kezelik a Szellem dolgaiban: annyira, hogy szavainkkal szemben nem az a várható kritika alapja: igazak-e?, hanem inkább az, hogy maiak-e? Akinek még köze van az Igazsághoz – mely régi Írástudók előtt több volt az Életnél –, annak először is abból a babonából kell kigyógyulnia, mely szerint a Jelenkor mindig „nagyszerű” s modernnek lenni nemcsak hasznos, hanem dicsőség is; mintha oly biztos lenne, hogy az Emberiség folytonosan és egyenes vonalban halad valami Jobb felé. Akit nem gyógyított ki ebből a Történelem – örökös, szörnyű visszaesései, népvándorlásai s kultúrapusztító háborúi és forradalmai –, azt kigyógyíthatta már az is, amin mi magunk átmentünk.

De hát minden kor maga valósítja meg legtökéletesebben a maga eszméit, s aki kora eszméin át nézi a világot, természetesen a maga korát ítéli legkülönbnek. A gondolkodó ott kezd méltó lenni e névre, mikor függetleníti magát korától s nem oldódik fel abban. Ha az Emberiség haladása automatikusan biztosítva volna a Történet szelleme által: alig volna szükség az igazi Írástudó szerepére, aki éppen a Kor ellenőrzője és az Igazság nyilvántartója. De sajnos, nincsen így: a Kultúra ege szeszélyes felhők játszótere; csillagaink elsötétülnek, majd újra kiragyognak, s az sem lehetetlen, hogy az Írástudók Árulása már jele valamely újabb, hosszan tartó, talán végleges elborulásuknak; s hogy Benda bizonyul jósnak, aki szerint Igazság és Erkölcs bármilyen kezdetleges és töredékes elismertetése az emberi állatok között oly különös véletlenek összeesését igényli, hogy ha meging – mint egy világítótorony a szenvedélyek óceánja fölött –, el is fog tűnni a habokban. Akkor pedig nem valószínű, hogy a szerencsés körülmények összeesése még egyszer ismétlődjék, s amaz isteni Astraea^*, kiről a latin költő szól, miután egyszer eltávozott, valamikor még újra megjelenjen a Földön.

(Folyt. köv.)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (15. rész)

15.

De hát más dolog az: új erőért visszajárni a primitív, állati ősiséghez, és más ennek az állati testiségnek és ősi Erőnek erkölcseibe és korlátaiba fenntartás nélkül s mintegy végleg visszahullni. Anteusz^* mindig új erőt szívott a földből, de ezt az erőt nem arra használta, hogy a földön fekve maradjon. Mondogatjuk, hogy állatok vagyunk: de ezt inkább csak úgy lehetne mondani, hogy állatok voltunk. Hogy az állat és az ember közt lényegi különbség van-e: azon vitázzanak a filozófusok. Csak mellékesen akarom megjegyezni, hogy ez a kérdés korántsem olyan eldöntött, mint azt az átlag mai írástudó gondolja. A legnagyobb és legmaibb gondolkodók közül éppen azok, akik az ösztön és életlendület modern teóriáit megalkották, mint Bergson^*, a lényegi különbség mellett foglalnak állást. Akárhogy is, állat voltunk óta nagyon hosszú utat futottunk meg. Ezen az úton hatalmas hidakat emeltünk, egekbe szökő ívekkel, lépcsőket különös magasságokba, töltéseket vad bozótok irtásain által, és hősies gátakat az állatiság tengere ellen, mely alattunk, mellettünk, bennünk még folyton lesett, zúgott, fenyegetett. Üdítő talán lehajolni mesterséges korlátjainkról az ős Tenger fölé, üdítő és erőt adó a vad ősi szellő, mely onnan felénk leng. De széttörni a korlátokat, lerontani a gátakat, átengedni az árnak mesterséges töltéseinket, hídjainkat és magasságainkat: nem volna-e ez nagy oktalanság?

Az ember más utat választott, mint az állat, s a Természet útján nincsen visszatérés. „Becsületesen levonni állat voltunk konzekvenciáit”: ez a becsületesség ma már legalábbis éppoly áltatás, mint az ellenkezője. Az ár, mely „légbeszökő íveinket” elöntené, nem volna a régi, vadságában is ártatlan forrás, hanem szennyes, modern és gonosz vadság, valami tudós állatság, mely ki tudja, hova vinne (és visz is már). Kár volna annyi század heroikus munkájáért, amivel sikerült sok dologban mégiscsak megtagadni állatiságunkat, s legalább egyéni harcaink formáiban és kultúránk bizonyos magaslatain mássá emelkedni, mint az állat. Talán jobb lett volna állatnak maradni; de ha már ennyire jutottunk, becsületesebb és egyúttal hősiesebb tovább futni a megstartolt pályán, végigcsinálni a kalandot és levonni inkább emberlétünk konzekvenciáit, mint a pillanat szeszélyéből félúton, s mielőtt láthatnók végét és határait, mesterkéltnek és értéktelennek nyilvánítani azt a küzdelmet, hazugnak azt a sok diadalt, amit történetünk legeleje óta oly kitartással és önmegtagadással vívtunk papjaink és írástudóink vezetésével állatiságunk ellen.

Mert ennek a testi kultúrának divata igazán csak pillanatnak nevezhető a szellemi kultúra hosszú és következetes évszázai mellett.

(folyt. köv)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (14. rész)

14.

– De hát hiszen állatuk vagyunk: mit tehetünk jobbat, mint hogy állat voltunknak minden konzekvenciáját becsületesen és őszintén levonjuk? Nem többet ér-e egy őszinte és legbensőbb mélyeinkből fakadó állati kultúra, mint az a hazug és élettől idegen máz, amivel magunkat kultúra címén századokon át ámítottuk és szépítettük? Minden „kultúra” halvány reflex a „piros és forró” Élet mellett, s az igaz emberség nem valami hideg eszme, hanem az a mély és primitív melegség, ami összeköt bennünket testvéreinkkel, az állatokkal. Testünk bölcsebb, mint lelkünk, s minden igazán mély hangunk a testi élet gazdag bölcsességét echózza. A Test hatalmának és szépségének fölfedezése és fölszabadítása nem szégyene, hanem dicsősége századunknak. Nem szegényedés ez, hanem gazdagodás. Azok a századok szegényítették el a világot, melyek megalázott és szégyenkező rabbá tették a testet, titkolt és tudattalan mélyekbe fojtották szent, ősi ösztöneit, s úgy csavarták rája sötét szellemüket, mint valami szűk vezeklőruhát: ahelyett, hogy szőnyegként kiterítették vagy zászlóként kibontották volna az Élet diadala előtt. A testhez hozzászáradt, hozzányomorodott a Szellem is. A Test felszabadulása jelenti egyúttal a Szellem felszabadulását, s akkor leszünk igazán emberek, mikor teljesen felismertük azt a mély igazságot, hogy állatok vagyunk!

Ezt hirdetik, vallják, visítják, csiripelik legalább nálunk ma kórusban mindenféle írók és írónők, úgyhogy már csak gúnnyal hallgathatom őket, pedig bizonyos, hogy valamilyen értelemben nekik is igazuk van. Az Igazság komplikált dolog, és én, ki az Igazság nevében kezdtem ezt az írást, távol vagyok attól, hogy azt tételem kedvéért kancsallá vagy sántává akarjam tenni. Jól tudom, hogy a Lélek, legalább e földi életben, minden erejét a Testből szívja, s tudom, mily színtelenné válik a Kultúra, mely a testiségtől eltávolodik, elszakad. Nem mint a Középkor, mert ez a nagyszerű korszak, melynek vallása a Test feltámadását hirdette, még legéteribb szárnyalásában is magával vitte a testet. A Középkor értett hozzá, hogyan kell az ösztönök kincsét szellemivé szublimálni^*. Nem hagyta elhervadni az ösztönélet virágait, hanem az oltárra tette; úgyhogy a virágok lassanként elfedték az oltárt: mert a Középkorból logikusan sarjadt a reneszánsz. Az Élet lírai mélyeitől, a meleg és termékeny földiség gyökereitől igazában a protestantizmus puritán reakciója szakadt el, s a racionalista felvilágosodás lírátlan kora, amely azt követte.

Távol vagyok attól, hogy ezt a racionalizmust visszakívánjam. Tudom az ürességet, amit az ily hideg Észből táplálkozó kultúra a lélekben hagy, s ismerem a szent Nosztalgia becsét, mely legprimitívebb ösztöneinkhez, a Világ őslelkébe fogódzó állati mélyeinkhez vezet olykor vissza; amely mintegy emberi létünk köldökzsinórja, s amelynek leghatalmasabb költeményeinket s talán legmélyebb tudásunkat köszönhetjük. S magam is éreztem a szomjat a primitív népi kultúra és népköltészet vadvizei felé, melyek, közelebb még amaz ősi mélységekhez, megőrizték a Föld állati emlőinek ízét.

(folyt. köv.)

Folyóirat ajánló

Megjelent a Trianon Kutatóintézet, Trianoni Szemle című folyóiratának első száma. A 100 oldalas, nagy igénnyel elkészített rendkívül szép kivitelezésű folyóiratot negyedévenként tervezik megjelentetni, számonként 700 Ft.-ért.

Az első szám tartalmából:

Raffay Ernő: A románok 1916. évi erdélyi betörése
Szidiropulosz Archimédesz: Trianon és az Obstrukció
Takaró Mihály: Trianon és a szabadkőművesség
Duray Miklós: Kilencven éve ért véget az első világháború
Tamáska Péter: Szlovákia! Szlovákia! (A felvidéki magyarok helyzete ma)
Tanúságtétel
Beneš, E.: Zúzzátok szét Ausztria - Magyarországot! (Első részlet)
Bodonyi Ilona: Beneš-életrajz
Interjú Sidonia Dedinával, a „Beneš, a likvidátor” című dokumentumregény
szerzőjével
T. Palágyi Mária: Trianon a mai tankönyvekben
Zeke Gyula: A nemzeti hagyományok ébrentartása az oktatásban Jobbágy Károlyné: Trianon tanárszemmel

Babits Mihály: Az írástudók árulása (13. rész)

13.

Így oldódnak föl lassanként ebben a szomorú században a legfelsőbb, legszellemibb dolgok e földi, és, hogy úgy mondjam, testi élet harcaiba, melynek csúcsa és koronája a fajok és nemzetek körül való harc úgy, mint az állatoknál a falkák, rajok és bolyok körüli. Ezen a lejtőn nincs megállás; a szocialisták hiába hirdetik s olykor hiszik is magukat a Béke és Emberközösség különb professziójú^* harcosainak: ők csak egy lépéssel tovább mennek még ezen az úton, s a Faj és a Nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek immár egyenesen s bevallottan anyagi célú harcaival.

Kenyérért küzdeni bizonnyal nagy és vitális^* dolog a testi és praktikus életben: de ki ezt a küzdelmet avatja az emberi kultúra tengelyévé – mint a szocialista írástudó –, az máris azonosítja az emberi kultúrát az állatival. Gondolat, vallás, erkölcs és művészet, mindaz aminek őrzése az írástudók vállain nyugszik, becsüket vesztik az ily kultúrában; csupán az ösztönök, a Cselekedet, a Haszon maradnak ott becsben. Ilyen nyár a mi kultúránk annyira, hogy az igaz, a jó, a szép szinte fogalmakként és értékjelzőkként sem szerepelnek többé – helyüket a vitálisszociális foglalja el, a nemzeti vagy a földszagú, vagy a mai. vagy a

A tudomány az Élet harcainak szolgája lesz, iszonyatos szolga, emberirtó háborús masinák gépésze. Sőt a „szellemi” tudományok sem szellemiebbek: földi szenvedélyek – társadalmi küzdelmek, nemzeti hiúságok és ambíciók – kiszolgálói ők is. Háborús kultúra, kommunista kultúra és „nemzeti” kultúra – például a parvenü Balkán-államoké – egy húron pendül ebben. Hol van a régi, nagy, tiszta, európai kultúra, mely a görögből sarjadva, egész a XIX. század végéig megtartotta egységét és önzetlen fenségét? A klasszikus nyelvek és ismeretek lassú kiirtása az iskolákból – ez a közös gyökértől való egyre bevallottabb elszakadás – egyik legjelentősebb és legszomorúbb tünete századunknak.

A kor tükre, a művészet, tisztán mutatja minde változásokat. Az „irodalom bukásáról” beszélnek, s csakugyan nyilvánvaló az érdeklődés rohamos megapadása e legszellemibb művészét iránt, melynek legalább eszköze a gondolat. Teljes hatásukat csak azok a művészetek tartották meg, melyek közvetlen és testileg hatnak az ösztönökre: mint a zene, a tánc. A színházakban a színész fontosabb lett a darabnál. S mindén művészet napról napra jobban veszíti azt, ami benne szellemi, intelligens, egyáltalán ami speciálisan művészi: harmóniát, ritmust és kompozíciót; nem ambicionálván mást, mint az ösztönök mentül nyersebb, mentül primitívebb kifejezését és testi, szuggesztív izgatását, akár a néger művészet, mélyét ideáljává választott.

Legtöbbet veszít persze az irodalom, melynek legtöbb a szellemi és értelmi poggyásza. Megszabadulva minden klasszikus „ballaszttól”, egyre jobban az „ösztönös zsenik” prédájává lesz, azzá, amit a francia így mond: littérature des illettrés^*. Amit ma még várnak tőle, azt a vadzseni is nyújtani tudja. Műveltség, intelligencia, műgond: már-már inkább tehertétel egy író számláján. Gondolatgazdagság, szerkezeti harmónia, zenélő verselés, tiszta és magas nyelv: azelőtt a legnagyobb dicséret volt, amit egy költői műről el lehetett mondani. Ma mindez inkább gáncs; mindez csak akadálya annak, ami egyedül fontos: legmélyebb, szinte állati ösztönéletünk közvetlen és őszinte kifejezésének. Azelőtt az író a magas szellemiség embere volt. Ma legfőbb céljául minden szellemiség tagadását és kompromittálását tekinti. Még és még kíméletlenebb leleplezés az Emberiség állatiságáról, még és még szemérmetlenebb vallomás önnön állati mélységéből: ez az, amiben ma egyik író túl akar tenni a másikon. Nem a Szellem emberének fájdalmas igazságszeretete, hanem a Testiség kaján csempészének diadala beszél ezekből az írásokból.

A mai író nem is abba helyezi hiúságát, hogy a „kultúra oszlopa”, szellemi erő legyen e világban. Inkább „természeti erő akar lenni, „őserő”. Ezért lehet az, hogy ma sok íróról imponáló érdem gyanánt emlegetik válogatás és önkritika nélküli termékenységét, ami minden más korban gáncs lett volna; mintha valóban fizikai erőről lenne szó, ahol a teljesítmény mennyiségét nézzük. S csak ily korban vallhatja büszkén az író, hogy ő nem törődik a művészettel, csak az „Élettel”; nem is közönyt, hanem megvetést tanúsítva tanulmány, forma és nyelv iránt – még külön formatörő szándék és avantgardizmus nélkül is.

Néhol – mint például a franciáknál – ma még lassítja e leírt folyamatot a művészetnek, nyelvnek és formának bizonyos előkelő nemzeti hagyománya. Nálunk éppen nemzeti tekintetek gyorsítják, a vadmagyar duhajság és parasztság „ősereje” nemzetibbnek tűnvén föl, mint a fiatalabb és európai eredetű kultúrmagyarság. Mit szólt volna még Gyulai Pál^* oly irodalomhoz, melyben ez a fajta „ösztönös és állati” magyarság értékként szerepel? Ez a fajta nemzeti irodalom egytestvér a modern erotizmussal, közös gyökerekből táplálkozva. Művelői, éppen ösztönösségüknél fogva, talán nagy írók is lehetnek. De nem egyes írókról beszélek. Az egész irodalom kulturális értékéről szólok; mely mégis egyre koldusabb lesz, mert egymás után ejti el a szellemiség kincseit, amik azelőtt fő büszkeségét tették, s csupán mintegy primitív nyersanyagát tartja meg. E nyersanyag azon forró lerögzítése esetleg elég egy művészt naggyá tenni: de szegényes egy egész művészet – éspedig a legszellemibb művészet – egyetlen nagyságául!

Ezt a szegénységet az irodalom maga is érezte. De – méltón az írástudók árulásának korszakához – hiányzó gazdagságát pillanatig sem kereste a Szellem és Művészet, hanem még mindig az Élet irányában, s csak úgy képzelt magának jelentősebb tartalmat adhatni, ha az Élettel való kapcsolatait erősíti. Nem ismert nagyobb vágyat, mint végképp és praktikusan is leszállni az Élet harcainak piacára, s Alkotás helyett a Cselekvést írta a zászlóra. Evvel elvileg lemondott a megmaradásról, mely eddig minden művészet magától értetődő célja volt; s amivel ő már úgyse sokat törődött, többre becsülvén a közvetlen hatást. Az Alkotás örök, a Cselekedet időszerű.

A művészet azonban, mely kilép természetes halhatatlanságából, és belép az Életbe, hogy annak ösztöneit kiszolgálja, vagy küzdelmeinek kikiáltója és plakátja legyen, nagyon kicsiny hellyel kénytelen ebben az Életben megelégedni. Ösztönök kiszolgálói, harcosok, kikiáltók és plakátok bizonnyal vannak különbek és közvetlenebbek őnála. Ahol a Kultúra értékmérőjét nem a Szellemiség adja, hanem az Életesség princípiumai^*, a harcos Tett s az Ösztönök ereje és primitívsége: ott bizonyára nem logikus az író, ha csekély megbecsültetéséről panaszkodik. Ott a Kornak van igaza, mely őt detronizálja a magaslatról, hova előző századok állították, s helyébe az Aviatikust^*, a Bokszbajnokot vagy legföllebb még a néger táncosnőt helyezi. Maga az író adta az értékskálát ehhez az új rangsorhoz, mikor minden kultúra ideálját a legösztönösebb primitívségben, minden művészet igazi eszményét ősi törzsek mámoros ugrálásaiban s félig öntudatlan harci kiáltásaiban – egyszóval valami testi és szinte állati művészetben – keresi maga is.

(Folyt. köv.)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (12. rész)

12.

Ez az ellenvetés; s íme, a felelet:

Senki sem kívánja az Igazság nevében a magyar írástudóktól, hogy ne szenteljék egész lelküket, minden erejüket hazájuk fölemelésének. Hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van. Ahogy ennek az írásnak az elején írtam, a magyar szerencsétlenségében is szerencsés: „egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot”. A szerencsétlenségnek nemessége is van, amely kötelez. Nem igaz, hogy nagy és boldogabb nemzetek könnyebben hirdethetik az Igazságot ebben az igazság nélkül maradt világban. A magyarnak könnyebb! S a magyar írástudók hirdették azt híven, akkor is, mikor nehezebb volt: mikor nem hangzott hízelgően a nemzet füleiben, s fájdalmas önmegtagadás volt kimondani.

Nem a régi magyar írástudókra gondolok, akik megmondták az igazat nemzetük szemébe, vagy vallották az emberi Erkölcs nagy és testvéri eszméit, oly korokban, mikor még Igazság és Emberség becsületben és fényben ragyogtak. Hanem gondolok a világháború korának magyar költőire, akik, legalább az igazán érdemesek egytől egyig, bármennyire szerették is hazájukat, tudtak hívei maradni a Békének és az emberi közösségnek azokban az esztendőkben, mikor Európa legnagyobb szellemei kevés kivétellel versenyt hangoztatták a „Gyűlölet igéit”, nyíltan megtagadva az emberi egységet és igazságot, s az írástudók árulása aratott és tort ült.

Ha van nemzet Európában, melynek legjava írástudói nem követték el ezt az árulást: a magyar az. Pacifisták voltunk, és ma – hadd legyünk csak nacionalisták! Magam is az vagyok. De ennek a nacionalizmusnak ugyanaz a lényege, ami a pacifizmusunké volt: az erőszak elvének tagadása. Mi kétszeres joggal tiltakozhatunk az Erőszak ellen, kik egy pillanatra sem ismertük el ezt az elvet, melyet ma már a Szellem emberei is hajlandók elismerni bús világrészünkön, akik azelőtt oly egyértelműleg tagadták.

– De hát akkor mi közünk a dologhoz? mit érdekel bennünket az írástudók árulása? micsoda praktikus konzekvenciája lehet az egésznek? – Aki ezt a kérdést fölteszi, már ezáltal felel is rá: mert megmutatja, hogy mindaz, amit elmondtam, miközöttünk is elevenbe vág. Mi közünk az egész világhoz kívülünk? mi közünk az Emberi Szellem problémájához? az Intelligencia detronizálásához? az Igazság egének elborulásához? mi közünk egyáltalán az Igazsághoz és Erkölcshöz, ha nincs közvetlen „praktikus következése” nemzetünkre? Ily kérdések csak annak a kornak a levegőjéből fakadhatnak, melyet már az írástudók árulása megmérgezett: és ezt a levegőt szívjuk mi is. Nagy és független szellemeink tudtak szüzek maradni ettől az árulástól; a kisebbeket ellenállhatatlan megfertőzte a fertőzött levegő – s tudattalan átszivárgásaiban nem maradt hatás nélkül a nagyokra sem.

Így lopóztak a magyar szellemiség arcába is oly vonások, melyek annak a régi nemes kifejezés helyett a nagyon is földi szenvedély színét adhatják. „Előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül” – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.

A gyönyörű szó: magyar igazság, mely valamikor Magyarország igazát jelentette (igényét a mindenütt érvényes Igazságra): hovatovább más jelentést vesz föl. Magyar igazság úgy hangzik e modern ajkakon, mintha a magyaroknak egészen külön igazságuk volna, különböző a külföldön úgynevezett igazság-tól, mintha az igazság nemzetenként változna, s nem volna fölöttes és pártatlan bíró, hanem csak az érdekek helyi szolgája. Jól tudom, hogy ez a nemrég még képtelennek tetsző gondolat, melyet a modern pragmatizmus ma már filozófiailag is védeni tud, nem magyar gondolat, hanem Európa modern szellemi áramlatainak egy hulláma, s hogy így fejezzem ki: a magyar igazság: külföldi igazság, a német, francia s a többi apróbb igazságok mása. De hisz éppen azt akartam megmutatni, hogy hozzánk is eljutott, nálunk is hat ez a különös áramlat, mely az áruló írástudók szelleméből fakadt, s amely előtt már elavultnak tetszik az Igazság klasszikus fogalma, mintha az Igazság nemcsak országok, hanem korok szerint is mindig más volna.

Hol vagyunk már a katolicizmustól, és az egy igazság-tól, melyet vallásunk hirdet, akár az egy Istent? Az Isten sem egy már. A magyarok Istene kilencszáz éven át a keresztény Isten volt, elég hatalmas arra, hogy minden népnek külön is istene tudjon lenni, mint ahogy a Végtelennel szemben minden pont középpontnak érezheti magát. De ma már elégedetlenek a nemzetek evvel a közös vallással: még az Istent sem találják elég nagynak, hogy nyugodtan megosztozzanak rajta. Így álmodnak nálunk is valami külön őspogány istenről, valami Hadúrról^*: s e nemzeti vallás irodalma újabb bizonyságát adja, mennyire eszébe sem jut a modern írástudónak az Igazság szempontjára gondolni (noha itt a legszentebb Igazságról, a valláséról van szó). Senki sem hiheti, hogy ezek az „ősmagyarok” azért vágyakoznak vissza a pogányságba, mert azt hiszik, hogy a pogányság igazabb vallás a kereszténységnél. Nem: ez a kérdés még föl se merül lelkükben. S ez mai fölvilágosodottságunk valódi képe. Mely korban lett volna ezelőtt képzelhető a keresztény pap, aki hosszan tanulmányozva a problémát, az őspogány vallást végelemzésben csak azért nem fogadta el, mert véleménye szerint a kereszténység ma már hozzáidomult a magyarság ösztöneihez, s jobban megfelel a magyar paraszt ízlésének? Az Isten, aki a nép ösztöneihez alkalmazkodik, s a paraszt ízlése mint vallások dolgainak döntő kritériuma: demokratikus és pragmatista korunkban már ez is magától értetődő... Nem fogja-e az Isten megverni a népeket, melyek a vallásban nem az Igazságot, hanem önnön faji ösztöneik kielégítését keresik?

(folyt. köv.)

(I)gazság-szolgáltatás

Tegnap végre, valahára - tizenkét év után - jogerős ítélet született Princz Gábor (volt Postabank elnök-vezérigazgató) és társai ügyében. Harmadfokú tárgyalásra azért volt szükség, mert bár elsőfokon felmenetette a Fővárosi Bíróság az összes vádlottat, a "különösen nagy értékre elkövetett hűtlen kezelés vádja alól", - a különösen nagy érték közel 36 milliárd forint volt (annak idején) - a másodfokú ítélet 3.6 millió forint megfizetésére kötelezte Princz Gábort míg három társát 1.5-1.5 millió forintra büntette. Ezért került sor a tegnapi harmadfokú tárgyalásra, amely az előző ítélettel egyetértve bűnösnek találta Princz Gábort és társait továbbá a másodfokú ítélettelteljes mértékben egyetértve, helyben hagyta annak ítéletét.
Ez tehát a jelenlegi igazságszolgáltatás. Három és fél millió forinra büntetni valakit 36 milliárd elherdálásáért, zsebrevágásáért. Ráadásul egy olyan valakit, aki ezt ha kell, a mellényzsebéből egy laza csuklómozdulattal kifizeti. Elképesztő. Arról már nem is beszélve, hogy ez a köztörvényes bűnöző hányszor volt a magyar közszolgálati televízió Nap-Kelte című műsorának köztiszteletben álló vendége. Rendszeresen járkál be oda, mintha otthon lenne, valahányszor ítélet születik az ügyében. Bemegy és Verebes Pista vállán kisírja bánatát és elzokogja üldöztetését. Az embernek ilyenkor összeszorul az ökle. 36 milliárd forint "hűtlen kezelés", többezer ember pénzének elkártyázása s mindez állami asszitálással.(1997-1998 között közel 200 milliárd forintot pumpáltak a csőd szélére futtatott bankba, hogy utána 100 milliárdért eladják) Gyomorforgató. Csoda, hogy egyáltalán megbüntették.

Tényleg betelt a pohár!

És már nem először telik be az a bizonyos pohár. Olyannyira, hogy a vasárnap hajnalban Veszprémben történt borzalmas és józan ésszel felfoghatatlan esetet követően a Magyar Hírlap publicistája, Bayer Zsolt (szeretjük vagy nem az most nem érdekes) "Betelt a pohár" címmel megírta a véleményét. Nemcsak erről a konkrét ügyről (embernek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lények minden ok nélkül halálra késeltek egy veszprémi kézilabdást, másik kettőt meg súlyosan megsebesítettek egy helyi szórakozóhelyen).
Bayer zsolt nem csak erről a gyilkosságról, hanem az egész velejéig rohadt és elállatiasodott bűnözői rétegről, és amely réteg szinte kizárólag cigányokból áll, a tehetetlen, inpotens rendőrségről a korrupcióval és még ki tudja mivel átitatott politikai körökről írt.
Nyíltan és őszintén.
De akárhogyan is, ő csupán a véleményét vetette papírral, mint újságíró. Mert min újságíró, feladata és kötelessége a közvélemény tájékoztatása. Mindezt egy állítólagos demokráciában, állítólagos sajtószabadság idején. Nem a kádári, mindent a szőnyeg alá söprő, munkanélküliséget még hírből sem ismerő, országunkat cinikusan a "legvidámabb barakknak" nevező, sör-visrli diktatúra idején. Nem. Mindezt most az rendszerváltásnak mondott katvasz után húsz évvel. S mi következett ez után? Gyurcsány Ferenc miniszterelnök habzó pofával követelte Bayer fejét, a gondolatait közölni merő újság bojkottjára hívta fel a benne hirdetőket és az azt előfizető közintézményeket, tovább kérte Draskovics rendészeti, vagy ki tudja jelenleg éppen milyen miniszterét, hű talpnyalóját, hogy hozza meg a szükséges jogi és sajtóetikai intézkedéseket az újságíró ellen.
Csodálatos. Ez korunk sajtószabadsága. Lehet mindent, csak a kormánynak tetsző legyen. Mert ahogy Orwell is írta, minden állat egyenlő....

Bayer Zsolt: Betelt a pohár (csak azért is olvassák el!)

Sánta kutya

A függetlenségéről mindig is híres Klubrádió (legújabban egy Kuncze Gábor nevű ifjú zsurnaliszta kenyéradói) február elején bensőséges interjút készített az őszinte beszédre mindig kapható dalosajkú Gyurcsány Ferenc miniszeterelnökkel. A téma természetesen nem lehetett más, mint Orbán Viktor. Mi más. Közel hét éve annak, hogy a narancsos úr már nem kormányozza hazánkat, de ez a tény a szóra sem érdemes kategóriába tartozik a tettrekész reformer számára. Lárifári, mondaná a túlérzékeny miniszterelnök úr, de ehelyett ezúttal (is) csak Orbán Viktor őszuinteségét vonta kétségbe. "A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Nem jó, ha az ember háta mögött összesúgnak, és összenevetnek, hogy ez a fickó hazudik" Nem tisztem megvédeni Orbán Viktort, de azért álljon már meg a nászmenet, drága miniszterelnök úr. Ez a kijelentése sántít, az ön szavaival élve, "nem is kicsit, nagyon". Méghogy Orbán Viktor háta mögött összesúgnak. Lehet, könnyen lehet angyalarcú miniszterelnök úr. Akár még igaza is lehet ebben. De nehogy már a bagoly mondja a verébre, hogy nagyfejű! Ha Orbán Viktor hazudik akkor maga mit csinál? Azon kívül, hogy lejáratja magát lépten nyomon. Érdemes lenne néha kicsit magába szállnia nagymellényű miniszterelnök úr. Csak nehogy felforduljon a gyomra attól amit ott lát.

Előemberek

Hogy hova vezet a jelelegi oktatási rendszer, a társadalom értelmi képességeit szinte az egysejtűek szintjére züllesztő tömegkultúra, azt a tegnapi híradásokból is tudhatjuk. Ha eddig nem vettük volna észre, a lassan már (képletesen és szó szerint is) mindent ellepő szemétáradatot. Grafitik lepik el műemlékeinket, megrongált vonatok, betört épületablakok, leszakított szemetesek, eldobált hulladéktól és emberi ürüléktől mocskos utcák, aluljárók és terek. És még hosszasan sorolhatnám korunk szellemi hanyatlásának kézzelfogható jeleit. De természetesen e materiális jelenségek mögött ott húzódik a morál, az erkölcs agóniája is. Hosszantartó haldoklása korunkra - ha csak valami hatalmas változás nem történik - immár a végifáradás stádiumába ért. "Csoda, hogy eddig húzta." - mondhatnánk. Jelen korunkra az egyén erkölcsi érzéke soha nem tapasztalt válságba került. Értékválságba. Az értékek átértékelődésének korában élünk. Az individualizmus, az énközpontúság korában ahol az egyén, mint önmaga istene és kizárólagos bírája létezik. Abban a korban ahol az erkölcs, mint tetteinknek gátat szabó vagy legalábbis azokat egy éppeszű keretek közé szorítani képes törvény megszűnt. Az erkölcs és szinte bármilyen viselkedési forma, mint korlát átszakadt s mint a folyó ha megárad, úgy törte át korunkra a jóízlés minden megmaradt gátját a szellemi végtermék. Elöntve szinte mindent, ami érték még megmaradt.
Az értékek új értelmet nyertek. Az érték értéktelen az értéktelen érték, norma és követendő példa lett. Eljött a közönséges ember ideje. Eljött a posztmodern felvilágosodás vészjósló korszaka. A mindent elsöprő szellemi és fizikai hulladék feldicsőülése, trónra ültetése. A hagymoány, a múlt, a kultúra és minden ezeréves érték a sárba az ürülékbe taposva, hogy rajta boldogan üljön tort a KÖZÖNSÉGES EMBER!

Ennek a válságnak az egyenes következménye az is, hogy egy tegnapi hír szerint egy tizenéves lány - hasonló korú társaival - betört a vértesszőlősi előember lelőhelyéből kialakított bemutatóhelyiségbe és a lelőhelyet összejárkálták, több leletet összetapostak, sörösüvegeket dobáltak szét, a bemutatóhépület falait és üvegablakait pedig kedvenc zenekaraik nevével karcolták és firkálták össze. Úgy látszik mindig van lejjebb. Ezek a valódi Előemberek természetesen csak egy jó bulinak tartották az egészet. Szellemi képességükből kifolyólag, feltehetőleg halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mit is csináltak valójában.
Nem mintha ez mentené őket.
Ők, korunk (elő) emberének tipikus egyedei. Sajnos.
Ecce Homo!

Babits Mihály: Az írástudók árulása (11. rész)

11.

Az „írástudók árulásának”, ismétlem, semmi köze mindezekhez az izmus-okhoz. Ezek a harcos Élet kényszerű pártjai és táborai: emberi alakulatok, akár a nemzetek és kasztok. És hogy mielőtt az ellenvetésekre felelnék, régi retorikusok szabványai szerint még egyszer összegezzem a három pontot, amivel tételemet megvilágítottam: ha az írástudók árulása vagy hűsége független a pártoktól, független az emberi magánügyektől, független a külső kényszerektől: bizonnyal lehetnek ők hű katonái az Életnek és időleges alakulatainak, s mégis hű katonái egyúttal annak az időtlen és egyetemes tábornak is, melynek zászlajára az Igazság van írva, s mely nem ismer kisebb vezért az Istennél, ki maga az örök és mindenütt-egy Igaság. És aki azt kérdi: „Hogyan lehetséges ily kétféle hűség?” – gondoljon a katolikusokra, kiknek vallását az imént említettem. Az igazi írástudók is ily katolikusok, elosztva a nemzetek között: s az ő katolicizmusuk sem ellentétes a nacionalizmussal; egyszerre szerethetik földi hazájukat és az Örök Rómát. S így felelek az első ellenvetésre, melyet a Szellem hazaárulásának e korszakában bizonnyal nem a Logika ad az írástudók szájába, hanem a Kor vallása: a nacionalizmus s a helye és időre való tekintetek.

– Itt áll egy szerencsétlen ország, a hazád, kifosztva, megcsonkítva, vérezve „ezer sebből”. Szellemünk minden kincse, ami ész, erő, kitartás és erkölcs van itt szívekben és agyakban, mind nem sok még, hogy őt megmentsük és fölemeljük. Egész szívekre és egész agyakra van szükség. S mindenki, aki szellemileg tehet itt valamit, a hon minden írástudója, a legnagyobbtól a legkisebbig, nem ismer dicsőbb célt, mint hogy magát e nagy munkára ráköltse. S akkor jössz te, és korlátozni és bénítani akarsz valami „örök Rómával”, valami földöntúli Igazsággal, amire nagyobb és boldogabb nemzeteknek talán van idejük és erejük gondolni – mi nem érünk rá arra! Előttünk csak egy cél van és egy igazság: ennek a boldogtalan nemzetnek a java:

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

(folyt. köv.)

A kicsinyesség magasiskolája

Ez is bekövetkezett. A válság immáron, végérvényesen és visszavonhatatlanul begyűrűzött nemcsak a gyárakba, munkahelyekre, tőzsdékre de még a politikusok elméjébe is. Szellemi tőkéjük úgy tűnik hűen a forinthoz napról-napra inflálódik. Amíg az üzemekben leépítenek, addig vezető gondolkodóink, saját magukat építik le. Most éppen a FIDESZ adott egy már-már felülmúlhatatlan leckét az országnak demagógiábaól. Történt ugyanis, hogy a nagyra szinte már sehol sem értékelt, "válságkezelő" miniszterelnökünk Gyurcsány Ferenc, több közéleti személyiséggel együtt, a hét végén bécsbe utazott megtekinteni a rocknagyi Tina Turner koncertjét. Ízlések és pofonk, mondhatnánk és normális esetben el is intéznénk ennyivel. Az ő baja, ha nem tud magával mit csinálni -itthon meg úgyis minden rendben van - és kiugrik Bécsbe csápolni egyet. Ám a legnagyobb ellenzéki(?) pártunknál úgy tűnt ez a koncertesdi nagyon kicsaphatta a biztosítékot, mert azon nyomban összerántott egy sajtótájékoztatót, felelősségre vonva a miniszterelnököt a "sógoroknál" végigtombolt koncert miatt. Hogy képzeli ezt az ország első embere? Nincsen egyéb dolga? Válság idején koncertre van pofája menni?Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket intéztek Gyurcsány Ferenchez, gondolván, hogy ezzel majd kutyakeményen a sarokba szorítják és a megszeppent miniszterelnök úr majd könnyes szemmel kér elnézést tőlük és legközelebb majd csak a Fásy Ádám koncertjeit látogatja szigorúan magánpénzből és kizárólag azután, hogy egyeztetett velük. Ahogy azt a narancsos pártnál elképzelik. Szólni kéne már valakinek, hogy ébressze fel őket mert az a bizonyos kéz sajnos már régen a bilibe lóg. A rögtönzött sajtótájékoztatónak, mondanunk sem kell, az égvilágon semmi eredménye sem lett. Daróczi Dávid kormányfő, hűen a főnökéhez, roppant flegmán visszakérdezett, hogy akkor hova mehet a miniszterelnök úr a FIDESZ szerint? EDDA koncert belefér? Vagy esetleg egy Bánk Bán darabra még elmehet a túérzékeny miniszterelnök úr? Nos ha engem kérdeznek inkább valahová egészen máshová mehetne már. Hogy hová, azt ki lehet találni.
Mindent összevetve véleményem szerint is kissé cinikus a miniszterelnök viselkedése és pofátlan pénzszórásával a már szinte teljesen elszegényedő társadalom arcul köpése. Ezekben az időkben meg kiváltképpen nagyfokú arcátlanság, amikor egymás után küldik el az embereket a válságra hivatkozva. Mégis az ellenzék reakciója, ha lehet még ennél is nagyobb impotencára vall politikai értelemben. Nem hiszem, hogy ez lenne az ország legfőbb baja. Nem hiszem, hogy az ellenzéknek bármi köze is lenne ahhoz, hogy ki nézheti meg Tina Turnert és ki nem. Egyszerű demagógia amit csináltak és amit csinálnak. Ebben a felfújt koncert-ügyben benne van az egész eddigi teljesítményük. Sajnos. Nem sajtótájékoztatókat kéne összehívni, főleg nem ilyen ezredrangú kérdésekben, hanem cselekedni.

Babits Mihály: Az írástudók árulása (10. rész)

10.

Jól tudom, hogy azok ellen, amiket leírtam, a legkülönbözőbb ellenvetéseket lehet emelni. Viták vihara és tiltakozások tengere fogadta Benda könyvét is, mutatva, hogy mélyen vágott a Kor elevenébe, vagy legalább a Kor írástudóinak szívébe, melyből vér helyett tinta csordul. S a lehetséges ellenvetések köre talán még nagyobb az én soraimmal szemben. Benda dolgozata egészben véve a politikai morál körében marad. Ő csupán a Hatalom és Harc apostolainak, vagy a Tények és Történelem blazírtjainak kritikáját hívta ki maga ellen. De amit én mondok, az visszahatással bír „a kultúra egész mezejére”, s ellenérzést kelthet oly olvasóban is, ki egyébként politikailag legnagyobb ellensége a nemzetek és fajok sacro egoismo-jának^* és a történelmileg kiérett Tények áhítatos tiszteletének. Mert ez a – progresszív és „baloldali” világnézetű – olvasó ugyanakkor, többé-kevésbé nyíltan és tudatosan, barátja az ösztönélet modern fölszabadulásának, barátja annak a modern őszinteségnek, mely egész kultúránkat ennek az ösztönéletnek leplezetlen és nem cenzúrázott kifejezésévé avatja, tagadója az Ember fölött álló és tőle független Erkölcsnek – előtte az Ember állván mindenekfölött – s rendszerint megvetője az Élet harcain felülemelkedő objektív és l'art pour l'art^* kultúrának: ő „életes” kultúrát szomjazik, az Élet és Cselekvés aktivista kultúráját.

Mindez csak még világosabbá teszi, hogy amit elmondtunk, az nem valamely jobb- vagy baloldali „világnézet” megtámasztása s az ellentétes világnézet megtámadása. Korunk úgynevezett „világnézetei” történeti termékek, és különböző elveik egyáltalán nem a logikai összetartozóság alapján kerültek egymás mellé. Aki nem a véletlen és logikátlan tények, hanem a minden tényektől független Igazság nevében okoskodik, annak először is e „világ-nézetek” béklyóiból kell magát teljesen fölszabadítani. Az a készség, és hogy úgy mondjam, fegyelmezettség, amivel a modern írástudók hajlandók a körülöttünk harcoló világnézetek egyikének katonáivá szegődni – jobbra vagy balra állni –, s a választott világnézet elveinek véletlen és történelmileg lerakódott komplexumát – legalább főbb részeiben és egész összefüggésében – kritika nélkül elfogadni: úgyis csak egy újabb és eklatáns példája az „írástudók árulásának”. Akinek az Igazság a fontos, egyenként vonja vizsgálat alá az elveket, s egyiket elfogadja, másikat elveti, aszerint, amint igaznak vagy hamisnak tetszenek előtte. De a modern írástudónak nem az Igazság a fontos, hanem a „világnézet”: vagyis a harc, a párt. A Kor azt kiáltja:

– Színt kell vallani egyik vagy másik világnézet mellett!

Ehhez képest az írástudó rá sem gondol arra, hogy a környezete által készen kínált világnézetet mintegy tételenkénti kritikának vesse alá. En bloc^* elfogadja, vagy – ha lázadó természet – elveti. A pacifista például – a Béke barátja – már szinte evvel a ténnyel implicite^*progresszívnek vallja magát: azaz elfogad ráadásul egy egész sereg olyan állásfoglalást és doktrínát, melyekhez legalábbis gyakran semmi közé. Így rendszerint egyúttal szocialista: vagyis oly tan híve, mely tisztán az „erőt erő ellen” elvének s a tömegek harcos fegyelmezésének alapján állva, lényegében militarisztikus jellegű, sőt az ellentáborral közös erkölcs tagadásában is egy a legvégletesebb szellemű militarizmussal. Mondják, a nem szocialista gazdasági rendszer szükségszerű következménye és korrelátuma^* a háború. Nem tudom, igaz-e? de mindenesetre jellemző érv a modern Írástudó szájában A régi Írástudó az igazsággal és erkölccsel érvalt; a mai a lehetőségekkel és gazdasági összefüggésekkel. Ez pedig semmiképp sem tartozik hatáskörébe. Ez a politikusok és közgazdák dolga: a praktikus tudomány és Cselekvés embereié. Nekik kell a Szükséges Rossznak ebben a tengerében, amit Életnek nevezünk, megtalálni a Legkisebb Rossz útját. Az igazi írástudó hivatása épp az, hogy e gazdasági és egyéb praktikus lehetőségekre és szükségszerűségekre nem tekintve, ébren tartsa e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát.

E hivatás modern félreismerése okozta, hogy a világnézetekből pártok lettek: az Eszmék leszálltak az Élet harcaiba, s elfogadták a politika minden logikátlan és változó junktim-ját^*. Így lépett sok helyütt junktim-ba^* a katolicizmus – melynek már neve is egyetemes jellegére és eredetére utal – a legkevésbé egyetemes elvű, legpartikulárisabb nacionalizmussal. Világért sem mondom, hogy a katolicizmus – az Egyetemes Vallás – ellentétes a nacionalizmussal: de semmi esetre sem involválják^* egymást szükségszerűleg. Éppoly kévéssé szükségszerű a junktim^* a militarista világnézet s a kulturális és erkölcsi konzervativizmus között. A modern militarizmus homlokegyenest ellenkező erkölcsön alapul, mint hagyományos kultúránk: úgyhogy még talán logikusabbnak tűnhetik föl a futurizmussal^* való szövetsége, amit a háború alatti Itáliában volt alkalmunk látn