Advent

Pilinszky János: Hitünk titkairól
(részlet)

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

---

Kommentár

"Az Országos Választási Bizottság (OVB) keddi ülésén ismét elutasította azt a népszavazási kezdeményezést, amelyet azzal a céllal nyújtott be egy magánszemély, hogy június 4-ét Trianon-emléknappá nyilvánítsák."

És már nem először történik meg ez a szégyen Magyarországon. Nevezetesen az, hogy a június 4-e emléknappá nyilvánításáról szóló népszavazási kezdeményezést valamilyen mondvacsinált indokkal, elutasítja az Országos Választási Bizottság. De felteszem a költői kérdést. Csodálkozunk ezen még akár egy kicsit is? Megrökönyödünk ezen mindazok után, hogy a világra, a múltunk által ránk rótt kötelességeinkre szégyent hozva 2004 decemberében egy népszavazás során "nem"-et mondtunk a határontúli magyarok magyarságára? Mit akarunk mi még azok után? Azok után, hogy volt pofánk megkérdőjelezni azok magyar állampolgárásghoz való jogát? Mi jogon csodálkozunk? Ha mi magunk, kollektívan lemondunk testvéreinkről. Ha mi magunk intünk be nekik. Ha legyintünk és nagyívben teszünk rájuk, kétségbe vonva, sőt egyenesen letagadva, elutasítva magyarságukat. Ilyen arcátlanság után még csodálkozunk? Még csodálkozni merünk? Nem azt tette az OVB amit mi magunk is? Mennyivel gyalázatosabb az, amit ők tettek, mint amit mi.
Ettől függetlenül valóban szégyen, hogy hivatkozási alapként azt merik mondani, hogy azért nem lehet szó Trianon nemzeti gyásznappá nyilvánításáról, mert annak bevezetéséhez törvénymódosításokra és egyéb jogi hercehurcákra lenne szükség. Röhej, szégyen és szégyen és szégyen. Szégyen, hogy kifogásokat szánalmas és ostoba kifogásokat kersünk már megint. Kifogásokat és mondvacsiált indokokat arra, hogy miért nem tesszük meg a hazánk felé még a legminimálisabb kötelességünket sem!

"Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! "

Érdekes, a Holokauszt-emléknap esetében (amely szintén országos emléknap) ez nem jelentett problémát.
Ám lehet, hogy jobb is ez így. Jobb, mert azt a szégyent megérni, hogy június 4. nemzeti gyásznappá nyilvánításáról szóló népszavazás érdektelenségbe, ne adj Isten kudarcba fullad, nem szeretném megélni. Márpedig én nem lennék olyan nagyon optimista ezzel kapcsolatban. Sem.