Babits Mihály: Az írástudók árulása (10. rész)

10.

Jól tudom, hogy azok ellen, amiket leírtam, a legkülönbözőbb ellenvetéseket lehet emelni. Viták vihara és tiltakozások tengere fogadta Benda könyvét is, mutatva, hogy mélyen vágott a Kor elevenébe, vagy legalább a Kor írástudóinak szívébe, melyből vér helyett tinta csordul. S a lehetséges ellenvetések köre talán még nagyobb az én soraimmal szemben. Benda dolgozata egészben véve a politikai morál körében marad. Ő csupán a Hatalom és Harc apostolainak, vagy a Tények és Történelem blazírtjainak kritikáját hívta ki maga ellen. De amit én mondok, az visszahatással bír „a kultúra egész mezejére”, s ellenérzést kelthet oly olvasóban is, ki egyébként politikailag legnagyobb ellensége a nemzetek és fajok sacro egoismo-jának^* és a történelmileg kiérett Tények áhítatos tiszteletének. Mert ez a – progresszív és „baloldali” világnézetű – olvasó ugyanakkor, többé-kevésbé nyíltan és tudatosan, barátja az ösztönélet modern fölszabadulásának, barátja annak a modern őszinteségnek, mely egész kultúránkat ennek az ösztönéletnek leplezetlen és nem cenzúrázott kifejezésévé avatja, tagadója az Ember fölött álló és tőle független Erkölcsnek – előtte az Ember állván mindenekfölött – s rendszerint megvetője az Élet harcain felülemelkedő objektív és l'art pour l'art^* kultúrának: ő „életes” kultúrát szomjazik, az Élet és Cselekvés aktivista kultúráját.

Mindez csak még világosabbá teszi, hogy amit elmondtunk, az nem valamely jobb- vagy baloldali „világnézet” megtámasztása s az ellentétes világnézet megtámadása. Korunk úgynevezett „világnézetei” történeti termékek, és különböző elveik egyáltalán nem a logikai összetartozóság alapján kerültek egymás mellé. Aki nem a véletlen és logikátlan tények, hanem a minden tényektől független Igazság nevében okoskodik, annak először is e „világ-nézetek” béklyóiból kell magát teljesen fölszabadítani. Az a készség, és hogy úgy mondjam, fegyelmezettség, amivel a modern írástudók hajlandók a körülöttünk harcoló világnézetek egyikének katonáivá szegődni – jobbra vagy balra állni –, s a választott világnézet elveinek véletlen és történelmileg lerakódott komplexumát – legalább főbb részeiben és egész összefüggésében – kritika nélkül elfogadni: úgyis csak egy újabb és eklatáns példája az „írástudók árulásának”. Akinek az Igazság a fontos, egyenként vonja vizsgálat alá az elveket, s egyiket elfogadja, másikat elveti, aszerint, amint igaznak vagy hamisnak tetszenek előtte. De a modern írástudónak nem az Igazság a fontos, hanem a „világnézet”: vagyis a harc, a párt. A Kor azt kiáltja:

– Színt kell vallani egyik vagy másik világnézet mellett!

Ehhez képest az írástudó rá sem gondol arra, hogy a környezete által készen kínált világnézetet mintegy tételenkénti kritikának vesse alá. En bloc^* elfogadja, vagy – ha lázadó természet – elveti. A pacifista például – a Béke barátja – már szinte evvel a ténnyel implicite^*progresszívnek vallja magát: azaz elfogad ráadásul egy egész sereg olyan állásfoglalást és doktrínát, melyekhez legalábbis gyakran semmi közé. Így rendszerint egyúttal szocialista: vagyis oly tan híve, mely tisztán az „erőt erő ellen” elvének s a tömegek harcos fegyelmezésének alapján állva, lényegében militarisztikus jellegű, sőt az ellentáborral közös erkölcs tagadásában is egy a legvégletesebb szellemű militarizmussal. Mondják, a nem szocialista gazdasági rendszer szükségszerű következménye és korrelátuma^* a háború. Nem tudom, igaz-e? de mindenesetre jellemző érv a modern Írástudó szájában A régi Írástudó az igazsággal és erkölccsel érvalt; a mai a lehetőségekkel és gazdasági összefüggésekkel. Ez pedig semmiképp sem tartozik hatáskörébe. Ez a politikusok és közgazdák dolga: a praktikus tudomány és Cselekvés embereié. Nekik kell a Szükséges Rossznak ebben a tengerében, amit Életnek nevezünk, megtalálni a Legkisebb Rossz útját. Az igazi írástudó hivatása épp az, hogy e gazdasági és egyéb praktikus lehetőségekre és szükségszerűségekre nem tekintve, ébren tartsa e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát.

E hivatás modern félreismerése okozta, hogy a világnézetekből pártok lettek: az Eszmék leszálltak az Élet harcaiba, s elfogadták a politika minden logikátlan és változó junktim-ját^*. Így lépett sok helyütt junktim-ba^* a katolicizmus – melynek már neve is egyetemes jellegére és eredetére utal – a legkevésbé egyetemes elvű, legpartikulárisabb nacionalizmussal. Világért sem mondom, hogy a katolicizmus – az Egyetemes Vallás – ellentétes a nacionalizmussal: de semmi esetre sem involválják^* egymást szükségszerűleg. Éppoly kévéssé szükségszerű a junktim^* a militarista világnézet s a kulturális és erkölcsi konzervativizmus között. A modern militarizmus homlokegyenest ellenkező erkölcsön alapul, mint hagyományos kultúránk: úgyhogy még talán logikusabbnak tűnhetik föl a futurizmussal^* való szövetsége, amit a háború alatti Itáliában volt alkalmunk látn

Babits Mihály: Az írástudók árulása (9. rész)

9.

Összefügg ezekkel a harmadik megjegyeznivaló is: mert ha nem az írástudók magánéletéről van szó, nem esetleges meghajolásukról az Élet kényszerei előtt: magától értetik, hogy árulómegalkuvó írástudót jelent. Az „írástudók árulása” nem külső nyomás alatt jött létre, hanem magukból az írástudókból indult ki, gondolataiknak belső fejlődése kapcsán. Nem egy háborús kor hangulatának hatása az eszmék világára, hanem ellenkezőleg, egy béke felé törő, reményteljesen civilizálódó és szabadelvű korban önmaguktól kiérett eszmék szomorú visszahatása a korra; visszahatás, mely lehetővé tette, amit már senki se hitt volna: hogy a civilizált és fölvilágosodott Ember hajlandó lett ismét állatnak érezni magát, és természetesnek elfogadni a legvadabb barbárságokat és szörnyűségeket. írástudó nem egyszerűen

Bendát, mint már mondtam, nem érdeklik a történeti tények és előzmények. Őt csak a jelenlegi állapot foglalkoztatja, s annak viszonya az erkölcsi eszmékhez és törvényekhez. Ehhez képest nem tér ki az írástudók árulásának történeti csíráira s arra a folyamatra, melynek kapcsán ez az árulás megérett, és gyümölcsöket hozott: csupán annyit állapít meg, hogy ez a folyamat párhuzamos a modern antiintellektualista és pragmatista világnézetek kialakulásával. Ez eléggé megvilágítja, hogy úgyszólván autochton^* és tisztán szellemi eredetű. Nem úgy történt, hogy az Ész meghódolt volna akármilyen tekintetek előtt, visszahátrálva mindenen fölülálló szabadságában és merészségében. Ellenkezőleg, az Ész, miután a XVII. és XVIII. századok folyamán kivívta autonómiáját minden hagyományos korlát gyámsága alól, csak önmagára hallgatva logikusan és tekintetek nélkül folytatta pártatlan bírói működését, s annyira ment tekintetnélküliségében, hogy végül saját magát is kritika alá vonta: s ez a paradox cselekedete lett megindítója annak a pszichológiai folyamatnak, mely a XIX. század folyamán szinte az Ész mazochizmusává^* fajult el, s végül is arra vezetett, hogy az Ember legnagyobb büszkesége, az állatoktól megkülönböztető Intelligencia, önmaga ásta alá saját tekintélyét.

Magamat ismétlem, mikor ezekről a dolgokról beszélek: mert már abban a régi cikkemben, amire írásom elején hivatkoztam, megpróbáltam ezt a folyamatot vázolni. Nincs is hozzátennivalóm ahhoz, amit ott megírtam. A tiszta ész kritikája^* óta az emberi filozófia tevékenysége jóformán abban merül ki, hogy – amint előbb kifejeztem – az Ész tekintélyét aláássa. A nagy gondolkodók, akik kimutatták, hogy az ész csupán alárendelt eszköz, melyet az Akarat vagy Ösztön alkotott magának a létért való küzdelem céljaira – késői mellékterméke a Fejlődésnek –, eleinte még nem sejtették gondolataik következéseit. Ők távol voltak attól, hogy az Ész erkölcsét lerontsák, és helyébe az ösztönökön alapuló erkölcsöt ültessék trónra. Részükről még az Ész elleni kritika is az Ész erkölcsének egy hőstette volt: az Ész hősies igazságszeretete önmaga ellen, önmaga rovására! De a fejlődés, melyet elindítottak, már nem állhatott meg. Nietzsche az Akarat morálját hirdeti, Bergson^* az Ösztön ismerettanát. Mert mi más az intuíció, mint az Ösztönnek a megismerés forrásává való avatása? Aztán megkezdődött az Igazság kritikája a pragmatistáknál. Az Ész kényszerült lemondani a döntőbíró szerepéről is (az Igazság dolgaiban): mint egy tekintélyét vesztett király, kit végre is letesznek székéről. S közel vagyunk ahhoz, hogy az önzetlen Ész székét a tudományban is az önző Élet foglalja el. Ha az igazság egyetlen kritériuma a hasznossági elv – igazság az, amit föl tudunk használni –, akkor az igazság nem független többé az élettől és az érdektől. Az a kultúra pedig, ahol a megismerés főforrása az ösztön, és egyedüli értékmérője a hasznosság, ahol a legmagasabb morál a falka harcában való önfeláldozás, s ahol még az ész is csak az ösztönélet izgatója vagy az Akarat szolgája akar lenni: nem emberi, hanem állati kultúra

(folyt. köv.)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (8. rész)

8.

„A Szellem birodalmában”: ezt azért hangsúlyozom itt, mert evvel függ össze a második fontos megjegyeznivaló minden félreértés ellen; és ez az, hogy nem az írástudók magánéletéről van szó. Arról van szó, amit hirdetnek. Az írástudó is ember, és emberi adottságai vannak. Nem magunk választjuk meg a közösséget, amelybe tartozunk: az adva van természetrajzilag és történelmileg. Szeretni ezt a közösséget csak oly természetes, mint magunkat szeretni; s szeretni azt jobban, mint magunkat, jobban, mint életünket: oly kitágulása a létnek egy önzetlenebb lét felé, mely semmiképp sem ellentétes a Szellem princípiumával^*, s melyet az írástudók minden korban egyformán magasztaltak. De jobban szeretni, mint az Erkölcsöt és az Igazságot: ez a kérdés! Az ember önmagát hibáival együtt szereti (ami még nem jelenti okvetlen, hogy nem akar e hibákon javítani). Hazáját is hibáival együtt szereti, s ebben még nincs oly nagy veszedelem. A veszedelem ott kezdődik, mikor hibákat, sőt bűnöket elvileg erényekké avat, azon egyetlen kritérium alapján, hogy az ő hazájának hibái azok – s ilyenformán minden objektív erkölcs nyilvánvaló tagadását hirdeti –, s teszi ezt nem naivul, hanem teljes tudatossággal, az írástudó felelős szószékéről.

Mily tragédia, ha az igazi írástudó tudja hibásnak vagy bűnösnek hazáját! Az erkölcsi felháborodásnak micsoda hangjai törnek ki belőle! Önkínzó haraggal fordul a bűnös anya ellen, dacolva annak vádjaival, kitagadásával, száműzésével... Szereti hazáját hibáiban is, de szó sincs róla, hogy hibáival együtt szeretné! Minden hibáját kétszer érzi, és szó sincs róla, hogy erényeknek látná! Gondoljunk a zsidó prófétákra, gondoljunk Dantére vagy Adyra! De még nagyobb tragédia volna, ha egynek érezné magát hazájával hibáiban is, ha magában is érezné azokat, s nem tudná gyűlölni, noha jól látná, hogy hibák, hogy bűnök! Mily tragikus szavakat adhatna ez a tragikus helyzet egy igazi írástudó ajakára! A modern írástudó számára nem tragikus az. Ő a legkényelmesebb megoldást választja: a bűnt, mihelyt az ő hazája bűne az, egyszerűen kinevezi erénynek – és akkor többé semmi baj!

Bűnös nemzetekről beszélni sohasem volt aktuálisabb, mint ma, amikor már a „jámbor tömeg” tudatába is átment a szomorú tétel, melyet az új írástudók oly kedvtelve hangoztatnak: hogy a nemzetek lépteit nem az Erkölcs kormányozza. A birodalmak növekedésével s az erőviszonyok bonyolódásával a legcsekélyebb kérdés körül a politikai tények oly kusza hálózata szövődik, hogy a „jelenkori történelem” valószínűleg mindenki számára a veszélyes tények és erők kibogozhatatlan őserdeje. Mit csinálhat a magánember – vagy akár a politikus – ebben a tömkelegben? Nyilván aligha mást, mint amit a szegény vándor az őserdőben: bukdácsol, kerülgeti a fákat és bozótokat, óvja életét – vagy nemzete életét –, ahogy tudja, megy hol jobbra, hol balra, merre lehet, s nem az elérhetetlen csillag után, mely a távolban előtte ég: mert ha azt követné, betörné homlokát. Az írástudó is ily szegény vándor, magánéletében: de ő egyszersmind kalauz. Neki is bukdácsolnia kell, s kerülgetni az akadályokat jobbra és balra: de ő egyszersmind vállalta azt a tisztet, hogy folyton szem előtt tartja a Csillagot. Ő is tudja, hogy a Csillag elérhetetlen. De mégiscsak a Csillag az, ami e földi utakon irányt jelez. Aki egyenesen feléje megy, betöri homlokát, és elpusztul. De aki végképp elveszti szem elől, az eltéved, és céltalan tömkelegbe fullad

Az „áruló” írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött. Jól tudom, hogy irodalmunk – mely az Áruló Írástudók korának irodalma – semmit sem értékel annyira, mint az élet nyers őszinteségét, és semmit sem bélyegez meg jobban az írástudóban, mint azt az űrt, mely hirdetett igéje s az élet közt „tátong”. Mégis ki kell mondanunk, hogy ez az űr kevésbé katasztrofális, mint a modern igehirdetők „életessége”: azaz szavaiknak őszinte alkalmazkodása az élethez. A háború bizonnyal nem krisztusi dolog; s Krisztus papja, aki békéről és testvériségről szónokol, s közben megáldja a gyilkos fegyvereket, mindenképp szomorú és tragikus látvány. De mit tegyen a pap, aki mégiscsak ember és hazafi; aki ebben a szörnyű életben él, és szereti hazáját? Százszorta demoralizálóbb az a pap, aki nem cselekedeteit, hanem igéit alkalmazza a vad élethez, s Béke és Testvériség helyett a harcot hirdeti, többé-kevésbé tudatosan félreértve a Krisztus szavait: „Nem békét, hanem harcot hozni jöttem e világra”^* – mintha ezekben nem a Szellem harcáról volna szó. Amaz talán gyenge papja az Istennek, de még mindig az Isten papja. Emez a Sátán papja. Áruló pap, áruló „írástudó”.

(folyt. köv.)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (7. rész)

7.

Az első, hogy nem pártkérdésről van szó: az írástudók árulása független a pártoktól, és nem lehet vele csupán egyes túlsúlyra jutott pártokat vádolni, például a militarista vagy nacionalista gondolkodókat. Az „írástudók árulása” nem lehet valamely baloldali ellenpártok harci jelszava. Ez valóságos képtelenség volna és nyilvánvaló logikai hiba. Aki arról panaszkodik, hogy az írástudók elárulva magas hivatásukat, leereszkedtek a világ harcaiba, nem követheti el éppen panaszával maga is azt az árulást, amelyről panaszkodik, a legkülönösebb ellentmondás nélkül. (Ami nem jelenti, hogy logikátlan korunkban ez az ellentmondás ne volna valószínű és sokaktól várható. De akkor olyan ellentmondás lesz ez, ami a tételt csak megerősíti; és elkövetője maga szolgáltat példát az „írástudók árulására”.)

Benda nem esik ebbe az ellentmondásba. Igaz ugyan, hogy kritikája inkább baloldali, s elsősorban a francia nacionalizmus teoretikusait éri – egy Barrèst^*, egy Maurras-t^*, akik az árulásnak összes konzekvenciáit levonták, s azt először avatták teljes tudatossággal mintegy elvvé és kötelességgé a bűvös sípjukat tömegekben követő fiatal francia „írástudók” előtt. De maga Benda figyelmeztet a modern szocializmus és szindikalizmus^* egyes elméleteire, melyek a szélsőbalon nem kevésbé súlyos árulást jelentenek a Szellem princípiumával^* szemben, mint e nacionalista teóriák a szélsőjobbon. Ezek az elméletek az „osztályönzésnek” és az „erő tudatának” alapjára helyezkedve megvetik az úgynevezett „polgári morált”, annyiféle erkölcsöt ismernek, ahány társadalmi osztályt, s osztályuk érdekeit éppúgy fölébe helyezik minden igazságnak, mint némely nacionalisták nemzetük vagy fajuk érdekeit. Nem egy párt vagy csoport betegségéről van szó: hanem egy kor betegségéről.

Párthoz vagy csoporthoz tartozni - szeretni azt és harcolni érdekében –, ez maga még nem elárulása a Szellem princípiumának^*. A régi korok írástudói is pártokhoz tartoztak, s harcolták azok harcait, néha nagyon is szenvedélyesen. De ő, szegény naiv „régi írástudó”! neki még esze ágába sem jutott, hogy ezt a szenvedélyt máshogy is lehessen indokolni, akárcsak önmaga előtt is, mint meggyőződésével és az igazsággal. Büszkén hangoztatta – még ha nem úgy volt is –, hogy egyetlen célja és mindenekfölött való ösztönzője az Igazság, s csak ennek felsőbbségével képzelte igazolhatni ügye érdekeit. Vajon ugyanígy beszél a modern „írástudó” is? Távolról sem. Ő arra büszke, hogy „egynek érzi magát csoportjával” – nemzetével, fajával vagy a proletariátussal –, „annak érdekeit mindenek fölé helyezi”, nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül, s nem is kutatja, hogy igaza van-e? Ha nincs, annál rosszabb az igazságra nézve. Ez az, amit Benda egészen új jelenségnek érez a Szellem birodalmában, és méltán.

(folyt. köv.)

Műbalhé

Alig telt el két nap a miskolci rendőrkapitány kijelentése és az azt követő azonnali "áthelyezése" között, Draskovicsék már meg is gondolták magukat. Arról, hogy miért változtatta meg ilyen hamar a döntését a miniszter nem sokat tudni de annyi bizonyos, hogy vasárnap már vezető hír volt minden híradásban, miszerint Palotás András folytathatja munkáját. Állítólag tüzetesen kivizsgálták az ügyet, s mivel egy "szerencsétlen" mondaton túl másban nem találták bűnösnek, mégsem menesztik a rendőrkapitányt.
Legalábbis ez a hivatalos verzió. A valóság véleményem szerint azonban egészen más. Hétfő reggel, - aludni nem tudván - jobb híjján bekapcsoltam a televíziót és belenéztem (rossz szokásomhoz híven) a Nap-Kelte nevezetű förmedvénybe. Felháborító, ugyanakkor egyáltalán nem újdonságerejű volt az, hogy a négy egymást követő meghívott vendég közül három (Teleki László romaügyi miniszteri megbízott, egy SZDSZ-es nímand és Bencze József országos rendőrfőkapitány) azzal kapcsolatban nyilatkozott, ami a miskolci rendőrkapitánnyal történt. Gyanús volt, hogy egy ilyen - véleményem szerint ezredrangú - ügy miért kap ekkora sajtónyilvánosságot. Megunva a témát, átkapcsoltam a hasonló színvonalú TV2-re hátha történt más is a világon, mint ez a felfűjt műbalhé. Nagyot nem csalódtam, mert ott is éppen Bencze József beszélt felvételről a miskolci "ügyről". Azt hiszem ez a tipikus "gumicsont" esete amit akkor szoktak bedobni a lebutított nép közé, amikor valami sokkal-sokkal fontosabb történik. Olyan, amiről el akarják terelni a figyelmet. És valóban. A már unalomig lerágott és ezer - az utcáról összeszedett és a stúdiókba berángatott - "szakértő" által szanaszét csócsált "ügy" mellett fél percben (két, a "romaügyben" megszólaló közé ügyesen elrejtve) beszámolnak arról, hogy kormányunk újabb 1 milliárd euró (300 milliárd forint) kölcsönt vett fel valahonnan. Ezután már minden világossá vált. Így már érthető ez az egész cirkusz a rendőrkapitány körül. Kellett valami, amin elrágódhatunk. Amin felháborodhatunk. Amire odafigyelhetünk ahelyett, hogy a valódi, a ténylegesen húsbavágó problémára fókuszálnánk.
Kellett kreálni egy megfelelően felfújt műbalhét, cigányozó rendőrrel, őt megvédő cigányvajdával, szinpátia és ellenszinpátiatüntetéssel, pökhendi miniszterrel, menesztéssel, visszahelyezéssel, petícióval és ezernél is több önjelölt - két perc hírnévért a szennyvízcsatornának is boldogan nyilatkozó - "szakértővel".
Amíg pedig mi ezen a gumicsonton rágódunk, szépen csendben végleg eladósodunk. Legújabban 300 milliárd forinttal és annak kamataival.

Draskovics szíve

Pásztor Albert egyszerű ember. Pásztor Albert, foglalkozását tekintve Miskolc rendőrkapitánya, olyan ember aki nem szereti véka alá rejteni mondandóját. Ami a szívén, az a száján. Egy szó mint száz Pásztor Albert egyszerű falusi ember, aki őszintén, kertelkés nélkül mondja el a véleményét. Ritka példány. Kérdés, hogy megmarad-e ilyen őszinte és egyenes jellemnek aztuán, hogy őszinteségéért cserébe úgymond ráhúzták a vizes lepedőt. És még finoman fogalmaztam. Emberünk nem tett mást, mint egy sajtótájékoztatón azt találta mondani, tényekkel alátámasztva, hogy az elmúlt időben miskolcon valamennyi bűncselekményt "cigányok" követték el. Hogy ebben hol van a probléma azt senki sem tudja, mindenesetre a média jó szokásához híven rögtön rávetette magát és még a keresztvizet is leszedte szerencsétlen rendőrkapitányról, aki nem tett mást, mint elmondta az igazságot. Hogy igenis van, méghozzá meglehetősen riasztó számban, cigánybűnözés Magyarországon. Még akkor is ha ez egyeseknek nem tetszik. Tegyük hozzá, nekem sem. Mégha egészen más okból is.
Pásztor Albert elmondta az igazságot. Tényekkel alátámasztva. Meg is kapta a maga jutalmát. Draskovics "eszem ágában sincsen" Tibor, jelenleg igazságügyi és rendészeti miniszter, büszkén tájékoztatta a közvéleményt, hogy ő maga személyesen hozta meg a döntést a kapitány menesztéséről. Bár mint hozzátette nehéz volt meghoznia a salamoni döntést mert bár "erkölcsi dötést hozott", mindeközben "vérzik a szíve" amiért egy kiválló kollégától kellett megválnia. Megható. Ám felháborító az az arrogancia, ahogyan a HÍR TV riporterének kérdésére (nem gondolkodott-e el a lemondásán?) nemes egyszerűséggel azt válaszolta, "eszem ágában sincs". Végülis nem ő cigányozott. Miért ő menjen? Menjen az az ember, aki a rendszerváltás óta talán először őszintén mert beszélni arról, amiről mindenki tud. És mindenki hallgat.

Babits Mihály: Az írástudók árulása (6. rész)

6.

Nem célom, és alig vinne sokra, több vagy kevesebb példával szolgálni itt abból a töméntelenből, amivel Benda világítja és támogatja e vádat, felsorakoztatva a modern írástudók kasztjának egész ranglétráját; a nagy bölcselőtől, aki elméleteivel aláásva az Ész és Morál minden tekintélyét, magasabb morálként hirdeti az „akaratot a Hatalomhoz”^* vagy a közösségbe való vak beleolvadást; a paptól, aki ős, nemzetközi vallását ifjú és harcos nemzeti szenvedélyek szolgálatába állítja, vagy azoknak alárendeli, nemzetét többre tartva Istenénél; a szociológtól, aki csak nemzetek vagy osztályok morálját hajlandó elismerni, vagy a társadalom egész etikáját szellemi princípiumok^* helyett az erőviszonyokra alapítja; a tudóstól, aki megveti az elméletet, minden tudását az „élet szolgálatába” állítja, nem azért tanul, hogy tudjon, hanem, hogy cselekedjen, s az igazság egyetlen kritériumául a hasznosat ismeri el; a kritikuson át, ki minden pártatlanságot képtelennek és embertelennek tartva büszkén vallja, hogy ilyesmire nem is törekszik; a művészig, ki nem hisz a szépségben, csupán a „cselekedetben”; az íróig, aki az élet mentül korlátlanabb kiélésére izgat; és az újságíróig, aki szintén csupán ezért az „életért” lelkesedve szimatolja és szítja a tömegek ösztöneit, s teszi még „vakabbá a vakot”^* – hogy Berzsenyi szavait mondjam rá.

Mindenütt ugyanaz a látvány; mindenütt – „szellemi életünk egész terén”, ahogy mondani szokás – elhagyták az írástudók földi harcok fölött álló magasságukat, s leszálltak a harcba vagy – saját kifejezésük szerint – az „életbe”; leszálltak, nem személyükkel, hanem doktrínájukkal, ami eddig egyetlen bíró volt itt, az Ész levetette bírói palástját, a harc megvakul, nemsokára nincs bíró, csak harcos: az írástudó éppoly harcos lévén, mint a többiek.

Ez az, amiben korunk szelleme lényegileg különbözik elmúlt korok szellemétől. A példák itt igazán keveset számítanának, mert az egyes példákat vitatni lehetne, míg az általános változást talán – tudat alatt és többé-kevésbé nyomasztóan - mindenki érzi. Mégis, hogy minden félreértést elkerüljek, néhány pontot még külön kell megvilágítanom.

(folyt. köv)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (5. rész)

5.

Julien Benda nem kíséri végig az írástudókat a történelem századain. Ő nem a tények embere; sőt az, aminek leleplezését és megbélyegzését maga elé tűzte, éppen a Szellem leborulása a Tények előtt. Ehhez képest nem is a tényekből indul ki, inkább az Írástudó platóni eszméjéből. Az Írástudó a Szellem embere; a Szellem pedig tudvalevőleg az, ami az egyes helyett az általánosra néz; s ennélfogva mintegy felülemelkedik a tények és esetlegességek hálóján; a Szellem összekötő és törvényadó princípium;^* a Szellem embere túllát ösztönein; talán nem képes legyőzni őket, de képes kritizálni: azaz képes normákat alkotni, melyek függetlenek maguktól az ösztönöktől.

Tagadhatatlanul nagy dolog egy ilyen princípium^* jelenléte a társadalomban! Mondják, hogy a világ nem javul, s az embercsoportok ösztönei és harcai semmit sem veszítenek erkölcs nélküli kíméletlenségükből. Tömegeinkben nem vagyunk jobbak az állatoknál, s társadalmi és nemzeti életünk könnyen válik a vak ösztönök játékává. Mégis megkülönbözteti az emberi életet az állatokétól annak a princípiumnak^* a jelenléte, mely, ahogy mondtam, legalább túllát az ösztönökön, s elméleti tekintélyével mégiscsak hat, és kapukat tár. Nélküle bizonnyal nem volna képzelhető az egyéni struggle for life^* formáinak az a szelídülése, amely tényleg bekövetkezett. De még ha nem is hinnénk ebben a tényleges hatásban, lehetetlen tagadni, hogy míg a Szellem princípiuma^* él az emberek között, addig nyílt kapu van, ígéret, út és lehetőség; égő fény van, amely, ha kialszik – mint egy gyönge lámpa, amit még el is fújtunk, miután részegségünkben úgyse vettük hasznát –, az emberi világ, mintegy eldobva valami utolsó reménységét, úttalan tántorog bele egy kusza és végképp elborult erdőbe.

Ennek a princípiumnak^* őrei voltak az írástudók.

És ezeket az őröket vádolja Julien Benda árulással! A Szellem embereit vádolja, akik hűtlenné váltak a Szellemhez: a Vak Ösztönök dicsőítőit, harcok apostolait, az emberi Erkölcs és Közösség tagadóit, a Tények és Erő filozófusait.

(folyt. köv.)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (4. rész)

4.

Ez a második fölfedezés abból áll, hogy a Kor problémája: az írástudók problémája.

Ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is: nem a lábban vagy kézben, hanem a fejben. A nagy tömeg tétlen és vak, mint a test volna fej nélkül; megy, amerre viszik; neki nincsenek problémái a fizikai megélhetés problémáján kívül. A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a „század lépteit”; hatalmuk egyre nagyobb e papiroskorban. A modern újságírás mindjobban fölmenti a tömeget a gondolkozástól, kész gondolatokat szállítva neki, hogy beteljesedjen a munkafelosztás, amely differenciáltabb szervezetekben mind tökéletesebb. Ami a gondolkozásra, ugyanaz vonatkozik az érzésre is, és a tömegek lelki életének minden más „kollektív funkciójára”: mindezekért egyre kizárólagosabban az írástudók felelősek.

Mármost Julien Benda az írástudók szerepkörének betöltésében az utolsó évszázad folyamán nagy és mélyreható változást konstatál, melynek gyümölcsei most kezdenek megérni: s ebben ragadja meg ő a század problémáját.

Az írástudók történeti szerepe nyilvánvaló. Ez az osztály, mely a papi kasztból fejlődött ki, nem materiális érdekeket szolgált. Egyáltalán nem érdekeket szolgált. Történetünk bizonnyal kisebb-nagyobb embercsoportok önző és véres harcaiból szövődik: de – akár a körülmények szerencsés találkozása folytán, ahogy Benda mondja, akár valamely fejlődéstani vagy teologikus^* okból – kialakult a századok folyamán egy különös emberfajta, mely magasabb értékek letéteményesének érezte magát, túl a harcos csoport puszta érdekein, azok fölött, azoktól független.

Ezek az értékek kezdetben isteni kinyilatkoztatások és parancsok voltak. S igaz, hogy az Isten eleinte a nemzet istene vagy a törzsé: de mégsem a nemzet volt az Isten fölött, hanem az Isten a nemzet fölött. Az Isten a papok és próféták szavaival kellemetlen dolgokat üzenhetett a nemzetnek: gyakran korholta, és súlyos áldozatokra kötelezte. Bizonnyal gyakran volt az Isten szava is emberek eszköze; s a papság is sokszor állt különböző politikai csoportok szócsövének De ezt sohsem vallotta be, és sohsem vallotta hivatásának. Ez visszaélés volt, és a hivatás elárulása.

S a társadalom akként fejlődött, hogy az írástudók kasztja, s az, amit hirdettek, még jobban és mindinkább messze szakadt a partikuláris érdekek közelségétől. A nemzeti és törzsi vallások helyét az univerzális Vallás foglalta el; majd az univerzális Tudomány. A nemzetek írástudói már nem csupán ösztönszerű és babonás félelemmel hirdettek egy földi harcokon felülálló metafizikai hatalmat, hanem teljes tudatossággal szakadtak külön belsejükben a földi érdekek szolgálatától, szemeiket az egy Istenre függesztve vagy az egy igazságra. Papok és tudósok az elmúlt hosszú évszázadok alatt egyformán felháborodtak volna a gondolatra, hogy valamely földi közösség érdeke előbbre való lenne előttük Istennél, erkölcsnél vagy igazságnál, s még pláne, hogy Isten igéjét vagy a tudomány törvényeit nemzetük vagy kasztjuk érdekei szerint formálnák. Azt hirdetni, hogy ezek az érdekek fölötte állanak a morálnak és igazságnak: nyilvánvaló képtelenség lett volna. A hitetlen materialista szemében éppúgy, mint a földöntúli Isten papja előtt, az Igazság független volt az emberi harcoktól; s az igazi írástudó gyakran halt inkább vértanúhalált, hogysem azt világi tekinteteknek rendelje alá.

(folyt. köv.)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (3. rész)

3.

Julien Benda könyve, amelyhez itt gondolataimat fűzni kívánom – s amelynek címe: Az írástudók árulása –, talán közel jutott ehhez a problémához; mégpedig főképpen két fölfedezéssel.

Az egyik, hogy a probléma mindennek dacára erkölcsi jellegű.

Hisz annak éreztük elejétől fogva; mégis már-már szinte kétségbeestünk ilyetén felállíthatósága felől. Hogyan lehessen erkölcsi problémát formulázni, ahol az erkölcs alapelvei váltak kétségessé? Matematikait sem formulázhatsz, ha kétség van a kétszer kettő körül. A világ azelőtt is a nyers erő útjain járt: de tudatában volt annak, hogy ez nem az. erkölcs útja. Papjai és írástudói – noha maguk sem mindig éltek a szerint – állandóan és egyértelműleg hirdettek egy érdekeken és erőn felül álló s azoktól független erkölcsöt. A mi korunk írástudói távol vannak ettől az egyértelműségtől. A mai tudós tudja, hogy az erkölcsöt posztuláló^* ész másodlagos az ösztönökkel szemben; s irodalmunk az ösztönök korlátlan és szabad kiélését hirdeti. Ehhez képest az ösztönök közül azok, melyek nem az egyéni önzés ösztönei – a nemzeti és faji ösztönök –, minden értékskála csúcsára kerültek a legtöbb mai gondolkodó tábláján; míg az univerzális erkölcs elvei annyira vesztettek presztízsükből, hogy legalább a nemzetek közti érintkezésben csak a tények és erő jogát ismerték el. Ismétlem, nem arról van szó, hogy e szerint cselekedtek: mindig e szerint cselekedtek. Arról van szó, hogy ezt is vallották: maguk a próféták és írástudók ezt vallották.

Ilyenformán mindenki érezte, hogy naivság a Kor rettenetességeinek problémáját mint erkölcsi problémát fogalmazni. Innen ered, hogy szívesebben fogalmazták – még maguk a pacifisták is – praktikus-gazdasági vagy történetfilozófiai probléma gyanánt. De ezt valami rossz lelkiismerettel, s mintegy nem őszintén tették, jól tudva magukban, hogy csak eltávolodnak vele attól a ponttól, ahol a „Kor elevenére” lehetne tapintani. Ez így csak keveseket érdekel, s már senkit sem ráz meg.

Julien Benda visszavitte a problémát az erkölcsi térre. És ezt második fölfedezésének segítségével tudta megcsinálni.

(folyt. köv.)

Benjamin Freedman beszéde 1961. Washington. Érdemes végighallgatni!

Babits Mihály: Az írástudók árulása (2. rész)

Soha talán irodalom és filozófia oly félve nem kerülgették „a Kor centrális problémáit”, mint ma. Holott sohse volt tikkadtabb a Szellem, elepedve egy Szó enyhületéért. Egy szóért, mely méltó az Ige nevére, amit a grammatika cselekvésszónak is mond? Ó, nem, nem, az Isten őrizzen! Cselekvés elég volt, több is az elégnél: legalább ahogy a könyv és puska szimbólumban értik – mert azt olvasom, hogy ez a gondolat és cselekvés jelképe. Cselekedtünk – vagdaltunk, lövöldöztünk - összevissza, jobbra és balra, mindenféle szavakat kiabálva a sötétben. Az a szó sohsem hiányzott, amelyik „tetteket gyújt”.

De az, amelyik világosságot!

S rövidlátás a „szabad vélemények üldözését”, a „gondolat elnyomott voltát” okolni ezért a hiányért! Még az sem magyarázza, hogy a probléma olyan természetű, amilyennél azt szokták mondani: „egy gyermek kíméletlenségére volna szükség”. Az emberi világ „elevenére tapintani”: ehhez bátorság kellett minden korban, s bátorságért és kíméletlenségért ma sem megyünk a szomszédba. Korunk önző kor, de önzése a szenzációk önzése, és sohse volt annyi Hérosztratész^*, mint ma. Egész irodalmunk a kíméletlenség jegyében áll, mint egész életünk, kényszerűen, a bátorság jegyében.

S nem is hiányzik a bátorság a Kor gondolkodásából. Ám ez inkább az igék és pártok bátorsága, mint a világosságé. Pacifisták gyakran tiszteletre méltó nyíltsággal bélyegezték meg a Ma világnézetét, mely a nyers erő és balga tények istenítése. De mindez a kritika egy tűnt század „progresszív” eszméin alapul, amikre ma csak mosoly vagy sóhaj felel: nem éppen a felkavaróan aktuális problémák visszhangja. A Kor problémájára aligha az tapint, ki elmaradt vének módján csahol a Kor ellen, s csak oly bűnöket tud szemére hányni, miket az büszkén vállal.

Olvastam oly könyveit is a pacifistáknak, amik kerülték ezt az elavult szentimentálizmust; ezek teljesen korszerűek és praktikus jellegűek voltak; de csak untattak, vagy kedvetlenítettek. Csodálatos! Micsoda katasztrófákat éltünk át, s micsoda felhők csüggnek még fölöttünk! Azt hinné az ember, másra nem tudunk gondolni: megszállottakként járunk e felhők alatt, s izgat minden szó, mely róluk esik. De ahelyett untat. Ez a reális alapokon nyugvó pacifizmus éppoly hidegen hagy, mint az érzelmi. Rossz üzlet a háború? Ha ma rossz, holnap jó lehet; s talán nem is okvetlen csak üzlet. A Kor problémája nem praktikus probléma; különben is a mai lélek ösztönszerű bizalmatlansággal van az ilyen praktikus és tudatos megoldások iránt. Soha kisebbnek nem éreztük magunkat a nagy történeti folyamatokkal szemben; apokaliptikus^** korok talajából természetszerűleg fakadnak fel a történetfilozófiai spekulációk. Az Emberiség karakterváltozása, új embertípus megjelenése a földön, kultúrák élete és halála, Napnyugat alkonya:^* mind csupa kész Apokalipszis^*. S ily apokaliptikus^* jelek és jóslatok bizonnyal alkalmasak megragadni a mai fantáziát. kíváncsisággal lessük a Századot, s borzongató találgatásokba bocsátkozunk: mi lehet még ebből? Ez a legtöbb, amit eddig még tudtunk vagy mertünk. Apokaliptikus

De az Apokalipszis^* nem arra való, hogy szomjat oltson: inkább még szítja azt: azért előzik meg a Szentkönyvben is az Evangéliumok. Azok a régi Evangéliumok, amikhez Tolsztoj oly zavartan és görcsösen próbált visszanyúlni... Ma más evangéliumokat olvasunk, egészen különös evangéliumokat: s ezek mögött az új evangéliumok mögött leselkedik a Század kimondatlan problémája.

(folyt. köv)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (1. rész)

Az írástudók árulása

1.

Az ember, ha nagyon nagy a mondanivalója, önkénytelenül szerény lesz. Különös lámpaláz fogja el, nem a közönség, hanem önnönmaga előtt; önmagának közönségévé és színészévé válik, s örül, ha támaszkodhatik valamire, mint a színész a súgóra. Ilyen támasza lámpalázamnak az a könyv, amit most magam elé teszek, minta prédikátor a textusát; az az író, akibe belefogódzom, mint egy kísérőbe a meredély szélén. (Ez a meredély az, aminek partján már Tolsztoj megszédült; mi maiak csak összefogózva merünk közel lépni: így lesz ez, az írás – csak könyvismertetés.

De ne gondolja senki, hogy azért választom ezt a formát – ilyen módon háttérbe húzódva –, mintha azt, amit leírok, nem akarnám egészen vállalni: mintha át kívánnám hárítani a felelősséget a textusra, melynél pedig jóval többet mondok; a kísérőre, akinél talán előbbre hajolok a szakadék fölött. Nem, ezt a föltevést mindenképp távol akarom tartani magamtól; és ezért hadd hivatkozzam már itt egy régi írásomra, amit még 1917-ben, a háború idejében írtam, s ami Gondolat és írás^* című könyvemben is olvasható. A veszedelmes világnézet: így kereszteltem el akkor ezt a régi cikket. Ebben már ugyanarról van szó, amiről most akarok beszélni: s az idegen író textusa helyett vehettem volna textust magamtól is, jóval régibbet, mint az idegené.

Kényes textus: de hát minden nagy téma egyúttal kényes is. És én úgy érzem, sehol se lehetne ma szabadabban beszélni erre a textusra, mint Magyarországban. Értve nem a fizikai szabadságot, hanem a Szellem függetlenségét. Az Igazság mindenütt mellékes ma, és sok helyt ellenség: egyedül Magyarország liheg, eped, kiált Igazságért; ő az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot.

Független tájékoztatás

A minap az MR1 (volt Kossuth Rádió) Jeruzsálemi tudósítója, Shiri Zsuzsa a következőket találta mondani gázában kialakult helyzetről: "Ha úgy tetszik, sokkal jobban élnek anyagi szempontból most a gázaiak, mint pár hete. Sokkal jobban bejutnak most a javak, mint a háború előtt" – mondta el a közszolgálati rádiót jeruzsálemből informáló független tudósító. Érdekes megközelítése az izraeliek által folytatólagosan elkövetett népirtásnak. Ha így vesszük, még örülhetnek is a palesztinok a rájük törő és őket halomra gyilkoló megszáló, idegeneknek. A hálátlanok.

Akik most jobban élnek, mint egy hónappal ezelőtt...

Boldog Új Évet Kívánunk!

Egy sokkal szebb, boldogabb és reményekkel teli Új Esztendőt Kívánunk,
Minden kedves Olvasónknak !