7.
Az első, hogy nem pártkérdésről van szó: az írástudók árulása független a pártoktól, és nem lehet vele csupán egyes túlsúlyra jutott pártokat vádolni, például a militarista vagy nacionalista gondolkodókat. Az „írástudók árulása” nem lehet valamely baloldali ellenpártok harci jelszava. Ez valóságos képtelenség volna és nyilvánvaló logikai hiba. Aki arról panaszkodik, hogy az írástudók elárulva magas hivatásukat, leereszkedtek a világ harcaiba, nem követheti el éppen panaszával maga is azt az árulást, amelyről panaszkodik, a legkülönösebb ellentmondás nélkül. (Ami nem jelenti, hogy logikátlan korunkban ez az ellentmondás ne volna valószínű és sokaktól várható. De akkor olyan ellentmondás lesz ez, ami a tételt csak megerősíti; és elkövetője maga szolgáltat példát az „írástudók árulására”.)
Benda nem esik ebbe az ellentmondásba. Igaz ugyan, hogy kritikája inkább baloldali, s elsősorban a francia nacionalizmus teoretikusait éri – egy Barrèst*, egy Maurras-t*, akik az árulásnak összes konzekvenciáit levonták, s azt először avatták teljes tudatossággal mintegy elvvé és kötelességgé a bűvös sípjukat tömegekben követő fiatal francia „írástudók” előtt. De maga Benda figyelmeztet a modern szocializmus és szindikalizmus* egyes elméleteire, melyek a szélsőbalon nem kevésbé súlyos árulást jelentenek a Szellem princípiumával* szemben, mint e nacionalista teóriák a szélsőjobbon. Ezek az elméletek az „osztályönzésnek” és az „erő tudatának” alapjára helyezkedve megvetik az úgynevezett „polgári morált”, annyiféle erkölcsöt ismernek, ahány társadalmi osztályt, s osztályuk érdekeit éppúgy fölébe helyezik minden igazságnak, mint némely nacionalisták nemzetük vagy fajuk érdekeit. Nem egy párt vagy csoport betegségéről van szó: hanem egy kor betegségéről.
Párthoz vagy csoporthoz tartozni - szeretni azt és harcolni érdekében –, ez maga még nem elárulása a Szellem princípiumának*. A régi korok írástudói is pártokhoz tartoztak, s harcolták azok harcait, néha nagyon is szenvedélyesen. De ő, szegény naiv „régi írástudó”! neki még esze ágába sem jutott, hogy ezt a szenvedélyt máshogy is lehessen indokolni, akárcsak önmaga előtt is, mint meggyőződésével és az igazsággal. Büszkén hangoztatta – még ha nem úgy volt is –, hogy egyetlen célja és mindenekfölött való ösztönzője az Igazság, s csak ennek felsőbbségével képzelte igazolhatni ügye érdekeit. Vajon ugyanígy beszél a modern „írástudó” is? Távolról sem. Ő arra büszke, hogy „egynek érzi magát csoportjával” – nemzetével, fajával vagy a proletariátussal –, „annak érdekeit mindenek fölé helyezi”, nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül, s nem is kutatja, hogy igaza van-e? Ha nincs, annál rosszabb az igazságra nézve. Ez az, amit Benda egészen új jelenségnek érez a Szellem birodalmában, és méltán.
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése