Állandó irodát nyit Budapesten az IMF

Állandó irodát nyit Budapesten a Nemzetközi Valutaalap a készenléti hitelkerettel kapcsolatos egyeztetések megkönnyítésére - erősítette meg a Népszabadság információját az IMF.
A pénzintézetnek a világ több mint nyolcvan országában van ilyen állandó irodája. Az áprilistól működő magyar képviseletet az ukrán Irina Ivasenko vezeti majd, aki 2000 óta dolgozik a Valutaalapnál.

(MR)

Ezt is megértük.
Bár az eddig sem volt kérdés, hogy kik és milyen célból igyekeznek irányítani az ország belügyeit (már amennyiben létezik még ilyen fogalom) illetve az sem, hogy miért kergetnek bele újabb és újabb teljesíthetetlen feltételű, sok száz és ezermilliárdos kölcsönök felvételébe melyekért cserébe szép lassan telejesen eladósítják és elzálogosítják az országot. Eddig elég volt a Nemzetközi Valutaalapnak az, hogy ha a kapott kölcsönért cserébe a ránk szabott abnormális feltételeiket betartjuk (kiadások csökkentése, elvonáok, leépítések, 13. havi nyugdíj megvonása stb..). Elég volt az, ha szolgalelkűen teljesítjük a követeléseiket. Most már ez sem elég a pénzvilágnak. Ide telepít egy irodát, hogy közvetlenül, egyenesen Budapestről irányítsa az ország teljes adósrabszolgaságba való hajszolását.
Már nem elég a strómanok hajbókolása és szó nélüli beleegyezése bármibe, amit a pénzvilág tőlük követel. Már nem elég az, hogy Gyurcsány Ferenc személyében egy tökéletesen megfelelő bábot találtak maguknak. Olyat, aki nem kérdez, akinek nincsen lelkiismerete, akinek a haza nem jelent semmit, aki bármilyen parancsot végrehajt kérdezés nélkül, ha azért némi (anyagi) elismerésben részesül. Talán még az sem nérvadó nála. Elég a hatalom megkaparintása. Gyurcsány Ferenc ideális báb volt a pénzvilág kezében. Nem kérdezett, nem alkudozott, nem harcolt az igazáért, nem akadékoskodott, nem mondott ellent bármit is kért tőle a bankárvilág. Teljesítette minden igényüket. Annyi hitelt vett fel amennyit eddig még soha senki ebben az országban. A végén már olyan feltételekkel (az ország műemlékeinek az elzálogosítása) amelyek egy esetleges fizetésképtelenség esetén katasztrófális következményekkel járhat. Gyurcsány nem tett mást, mint odaígérte a hitelekért cserébe szinte a teljes országot. Már ami még megmaradt Horn Gyula ámokfutásszerű privatizációs üzeletei után.
Gyurcsány ferenc tehát megtette azt amire kérte a Valutaalap. Felvett 20 milliárd euró hitelt, olyan feltételekkel amelyek évtizedekre meghatározzák a leendő kormányok mozgásterét. Gyurcsány elvégezte munkáját. Gyurcsány mehet.
S, hogy ki jön helyette? Azzal, hogy bejelentették az IMF állandó irodát nyit Budapesten, szinte biztosra vehető, hogy egy olyan ember kell aki már szó szerint és ténylegesen is a Nemzetközi Valutaalap embere. Olyan személy, aki Gyurcsánnyal ellentétben belelát az IMF terveibe, - és végre is hajtja azokat - akiben száz százalékosan meg lehet bízni és ami a legfontosabb olyan személy, aki az IMF-et létre hozó Bilderberg csoport tagja is...
...Surányi György.

Ki legyen Magyarország új miniszterelnöke?

Mint tudjuk, vasárnap óta másról sem beszél az ország mint arról, hogy vajon ki fogja Gyurcsány Ferencet követni a miniszterelnöki székben. Ki lehet az, aki képes lehet majd arra, hogy méltó legyen az elődjéhez? Íme a lehetséges jelöltek a teljesség igénye nélkül.

Surányi György

Glatz Ferenc

Vagy esetleg ő?

Az öszödi Cicero

Az, hogy a magát oly' bátornak beállító miniszterelnökünk már évek óta nem mer -vagy nem is akar - nyilvánosan beszédet mondani nemzeti ünnepeinken, már megszokott dolog. Nem is hiányzik senkinek, csak kissé elszomorító, hogy a magyar miniszterelnök még arra sem képes, hogy egy kicsit megerőltesse magát és kiálljon a nép, az "istenadta nép" elé legalább kétszer - háromszor évente. Ehelyett szinte titokban, szigorúan kiválogatott "szerencsés" meghívottak előtt tart (zárt körű) ünnepi beszédet. És tapsoltatja magát. Nagyon fals dolog ez. És megfutamodás szagú. De lelke rajta.
Ahogy írtam, már megszoktuk ezeket a bezárkózós, bunkerből kifelé kiabáló, visszafelé (Orbán-kormány irányába) mutogató, gyalázkodó ünnepi beszédeket. Ugyanúgy, ahogy a másnapi "független értelmiségiek" felmagasztaló elemzéseit is a beszédről. Jó pénzért már az ördöggel is...
Na de nézzük a beszédet mi magunk is. Mit is mondott ez év március 15.-én, az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc ünnepén a magyar minszterelnök a Művészetek Palotájában. Olyan nagyívű megállapításokka indított mint,:

"- Gondolják, akarhatott bárki ennél többet 1848-ban- - kiugrottak volna a bőrükből a márciusi ifjak, ha mindezt tudhatták volna."

Én nem tudom ezzel mire célzott az öszödi Cicero, de erősen kétlem, hogy Kossuth vagy bárki 160 évvel ezelőtt, "kiugrott volna a bőréből" ha ezt az eladósodott, NATO és EU függő országot előre láthatta volna. A miniszterelnökről nem is beszélve. Ha előre látják, hogy őket majdan ünnepelni csak kordonok mögött lehet, a kormány politikájával nem szimpatizálókat rendőrök vihetik el, hogy az ellentétes véleményen lévőket meghurcolják, nos akkor nagyon elkeserednek és talán nem is történt volna semmi. Ezekért? Erősen kétlem, hogy Petőfi egy ilyen szabad és független hazáról álmodott. Mert ez se nem szabad, se nem független. Majd egy csodálatos hasonlattal folytatta:

"úgy vagyunk, mint időnként az otthoni ünnepeken is vannak ilyen monológos nagybácsik, lehetetlen nagynénik, viselkedni nem tudó unokatestvérek, akik jönnek és tönkreteszik az ember ünnepét. De azért a bölcs család a helyén tudja ezt kezelni. Kicsit összesúgnak a háta mögött, helyenként legyintenek is egyet. Pszt, nem kell komolyan venni. És megy az ünnep tovább."

Köszönjük szépen. Akinek nem tetszik ami ebben az országban megy kormányzás címén, arra legyintenek, elfordulnak tőle. Jó ha le nem köpik. Kedvesek. Őket nem különösebben érdekli kinek mi a véleménye. Lehet itt transzparenseket kifeszíteni, fütyülni, elégedetlenkedi lehet itt bármit csinálni. Ők úgyis legyintenek, hátat fordítanak és kész. Tovább megyek, Gyurcsány szerint még mi - elégedetlenkedők - vagyunk a hibásak amiért az ő "családi" ünnepüket elrontjuk. Ez felettéb kedves részéről. Elnézést kérünk amiért ebbe a családi idillbe belepofátlankodunk, elnézést amiért ezt a díszes összejövetelt hőbörgésünkkel megzavarjuk. Még véletlenül sem szeretném ha emiatt nem ízlene a libamáj, kedves miniszterelnök úr. Elnézést hogy odapofátlankodunk az asztalához. Nyugodtan forduljon el, legyintsen ránk. És, hogy mekkora csoda a szabadság? Amiért 1848-ban is harcoltak? Arra is mondott egy csodálatos példát:

"Valamikor a '70-es, '80-as években ha valaki zenét akart hallgatni, mint az én fiam, Bálint, aki ma itt van közöttünk, akkor titokban a Luxemburg rádiót hallgatta, Ma, ha Fifty Centet akarja hallgatni, ezt a rettenetes nevű amerikai énekest vagy zenekart, akkor az internetre megy."

És letölti ingyen. Mondhatnánk cinikusan. De nem mondjuk. Nem hiszem, hogy Petőfi Sándor azért harcolt, és halt hősi halált, hogy 160 évvel később Gyurcsány Ferenc fiacskája 50 Centet tölthessen le a netről. Ha ezt tudja ...
Igen kedves miniszterelnök úr ez valóban csodás dolog. Egy szellemileg nulla amerikai gengszter négert hallgatni, amint ordenáré módon káromkodik. Azért valamivel többről szól ez.

Igaz nem sokkal többről.
Kordonok mögötti beszédekről, a szólás és véleménnyilvánítás maximális korlátozásáról, rendőrségi túlkapásokról és akkor még nem is beszéltünk a több milliárd eurós kölcsönökről amik kamatait életünk végéig nyögni fogjuk. Hol itt a szabadság és a függetlenség? Az ország közel sem független drága miniszterelnök úr! Hogyan lehetne az ha az IMF szabja meg milyen intézkedéseket, szigorításokat, megszorításokat vezessünk be a kölcsönökért cserébe? Eleve, hogyan beszélhetünk független államról ott, ahol többezer milliárdos tartozások vannak a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap felé? Amikor az Európai Unió megszabja minden lépésünk? Hol független az az ország amelyiknek a puszta léte is Euromilliárdos kölcsönök odaítélésén múlik? De ezt tudja ön is Miniszterelnök úr!
Hogyne tudná.
Csak éppen a legkevésbé sem érdekli.
Hátat fordít, legyint egyet, "Nem kell komolyan venni" -mondja cinikusan.
"És az ünnep megy tovább."

"Nagy" emberek mondták V.

"Ha Kádárról valami rosszat mondtak, még idős koromban is kiosztottam néhány pofont. Negyvenéves barátságot szakítottam meg amiatt, hogy egy ismerősöm felesége vacsora közben gyilkosnak nevezte Kádár Jánost."
(Moldova György: Vasárnapi Blikk 2009. március 8.)

A Habsburgok zsidó származásáról és nemtelen viselkedéséről.
Habsburg Ottóról szól az “ének”… 1991-ből.

Manapság Európa új szellemi és politikai központja a franciaországi Strasbourg nevű város, amely az Európa Parlament és az Európa Tanács székhelye. A nagytekintélyű intézmények elnöke nem más, mint Ottó von Habsburg. Az ősrégi történelmi városnak mintegy 400.000 lakosa van és ebből 15.000 izraelita vallásúnak vallja magát. (CDL Report, 1991. március.)

Ottó von Habsburg politikai tevékenykedése a második világháború idejére vezethető vissza. Ezekről az időkről így ír a herceg:

“1941-től 1944-ig Washingtonban ténykedtem és igazán módom volt a kulisszák mögé pillantani”..(…) “…. a második világháború alatt számos kérdésben, mint Magyarország háború utáni jövője, Ausztria függetlenségének helyreállítása, valamint a dunai térség néhány alapvető problémája, intenzív tevékenységet folytattam, szoros együttműködésben, Roosevelttel és Churchillel. Különösen az Egyesült Államok elnökéhez fűzött szoros személyes kapcsolat és így többször is alkalmam volt megtudni olyan fejleményeket, amelyek legfelsőbb politikai szinten voltak folyamatban. Ezenkívül, munkám során állandó kapcsolatban álltam amerikai parlamenti és kormánykörökkel, továbbá az Egyesült Államokban működő idegen diplomatákkal, akiktől sok lényeges értesülést szereztem. Ez a bizalmi viszony a háború után is tovább tartott.”
(Habsburg Ottó: JALTA és ami utána következett. /12-13 old./ München, 1979. Griff Kiadó)

A francia NOTRE EUROPE című lap nemzetközi rovatából értesülünk, hogy a 77 éves Habsburg Ottó, a PÁNEURÓPAI MOZGALOM feje, nemrégiben rövid látogatást tett Jeruzsálembe, ahol a héber egyetem néhány kitüntetéssel jutalmazta meg a nemzetközi zsidóságnak tett eddigi szolgálatáért. Az AUFBAU című New Yorkban megjelenő német nyelvű cionista újság erről így tudósít:

“A trónörökös elmondott beszédében megjegyezte, hogy a Habsburg-házhoz való tartozása révén mélyrenyúló gyökerekkel rendelkezik a zsidó néphez, és anyai-ági ősei között spanyol zsidókra tekint vissza…”

A jeruzsálemi egyetem tanára, WISTRICH professzor ezzel kapcsolatban megemlítette, hogy “az osztrák-magyar császárok a XVII. század óta a “Jeruzsálem királya” címet is viselték. Így ezen az alapon Habsburg Ottó, a jelenlegi Habsburg-ház trónörököse visszalátogatott királyságába, jóllehet csak nagyon rövid időre, hogy itt fogadhassa több alattvalójának hódolatát…”- mondotta a jeruzsálemi professzor.

A hatvanas évek végén “… a tel-avivi JEDIOTH CHASADOTH című cionista újságban megjelent bizonyos dr. Unger Otto von Habsburggal készített exkluzív interjújában dr. Unger megállapítja, hogy

“Habsburg Ottó zsidóság iránti szeretete a véréből fakad. Valódi fenntartás nélküli belső érzésből kifolyólag vallja magát dr. Ottó von Habsburg Izraelhez tartozónak, annak az Izraelnek, amelynek politikai helyzetét a legapróbb részletéig ismeri, és amelynek gazdasági fejlődésében - egészen a legutóbbi eseményekig - együtt érez. A legélesebb kritikát gyakorolta Nasszerről és teljesen Izrael oldalán áll a hatnapos háború kérdésében is.”
(HÍDFŐ, 1968. jan. 10.)

Csonka Emil pedig ezeket jegyzi meg könyvében:

“A két háború közti (Szociáldemokrata) pártelnök, a német koncentrációs táborból hazatérő Peyer Károly, a harmincas években szorosan együttműködött Habsburg Ottóval egy Hitler-ellenes nemzetközi és magyar front megszervezésében”…
(137. old.) (Csonka Emil: A FORRADALOM OKNYOMOZÓ TÖRTÉNELME, München, 1981.)

Habsburg Ottó könyvében a második világháború után politikai foglyoknak azonnali hazatelepítéséről ír. Egyébként e témáról részletesen is olvashatunk az angliai orosz származású történész Nikolai Tolstoy: THE MINISTER AND THE MASSACRES (A miniszter és a mészárlások) c. 1986-ban kiadott könyvében.

Idézet Habsburg Ottó könyvéből:

“… a nyugati szövetségesek és az oroszok között akkoriban szerződés jött létre, amely kimondotta, hogy politikai emigránsok a tengerentúlról csak akkor térhetnek vissza azonnal, ha ehhez mindegyik hatalom, tehát az orosz is hozzájárul. A szerződésből persze kimaradt az Oroszországban élő kommunista emigránsok működésének szabályozása, úgyhogy ezek kedvük szerint térhettek vissza hazájukba. Tanúsíthatom, hogy ilyen szerződés valóban létezett és magam is csak bizonyos körülményeknek köszönhettem, hogy reám nem alkalmazták. Mindenesetre, amikor 1944 végén vissza akartam térni Európába, a State Department (amerikai külügyminisztérium) elutasította a kiutazás iránti kérelmemet, hivatkozva a szövetségesek közötti szerződésre. De energikus munkatársam, Heinrich Degenfeld, valamint…. Roosevelt elnök magántitkárnője, Tully asszony……… munkához láttak, és a Fehér Házban rövidesen elintézték, hogy megkapjam az utazási engedélyt, úgynevezett “elnöki prioritással”. Ez azonban csak az illetékes közegek mellőzésével és az illető szerződés figyelmen kívül hagyásával történhetett meg. Mégis, erről a szerződésről a Jaltáról kiadott dokumentumokban egy árva szót sem lehet találni.” (12-13. old.) (Habsburg O./ JALTA)

Az amerikai CIC Gestapó listáján 1945 nyarán 680 magyar “háborús főbűnős” neve szerepelt, amelyből az akkori kommunistákkal koalícióba lépett hazai kormány 650-et meg is kapott! - Vajon tudott-e minderről Ottó von Habsburg?

HMF

A Habsburgok zsidó származása

IV.

Elmondjuk még Gregorovius nyomán, hogy Petrus Leo (Pierleone maga) 1128 júniusában halt meg. Nagy pompával temették el. Az akkori pápák síremlékei elpusztultak, ellenben ennek a “zsidó Crassusnak” mauzóleumát csodálatosan épen megőrizte a véletlen -mint Gregorovius mondja. A római Szent Pál-templom kolostorudvarán áll egy óriási márványkoporsó, Pierleone koporsója: a sírfelirat “igazi zsidó módra azt mondja el róla, hogy mennyire páratlanul és mérhetetlenül nagy ember volt Pierleone úgy gazdagságát, mint gyermekeinek számát tekintve”.

Népes család maradt utána, még pedig igen szerencsés család, mert egyik fia Gregorovius szerint pápa, egy másik fia római patrícius lett, egy leánya pedig Rogeriusnak, Szicília királyának, felesége. Az a fia, amelyik később pápa lett, ugyanabban a római városrészben, Trasteverében, lett bíbornok (1120 decemberében), amelyből a zsidó család származott. A pápa trónt a zsidó bankár unokája II. Ince pápával szemben karddal hódította meg. Testvérei, Leo, Jordán, Rogerius és Huguizon segítségével, valamint számos adójának fegyveres segítségével megrohanta a Szent Péter-templomot, feltörte a kaput, pápává avattatta magát, megrohanta a Lateránt, beleült az ottani pápai székbe, megrohanta a Santa Maria Maggioret és lefoglalta az egyházi kincseket. II. Anakletus néven lett pápa ez az “arany meteor” (mint Gregorovius nevezi), aki szórta a pénzt a sóvár kezek ezrei felé. És a tömegkörmeneteknél, amiket Anakletus Pierleone pápa tartott, “ott látjuk a zsidók zsinagógáját, a Chromatius-palota előtt sorakozik a zsidók gyülekezete, élén a rabbival, aki a pentateuch nagy, eltakart tekercsét tartja kezében- és elgondolhatjuk, hogy soha még semmiféle pápát nem köszöntöttek Izrael gyermekei a kárörvendő szerencsekívánatoknak olyan őszinte himnuszaival, mint ezt a pápát.”

A legérdekesebb azonban az, hogy az ellenpápa, II. Ince, ugyancsak trasteverei zsidó unoka volt, akárcsak maga Pierleone-Anakletus. És amikor Ince pápának menekülnie kellett Anakletus pápa elől, akkor II. Ince “trasteverei egykori hitsorsosainak tornyaiba” vonult vissza (Gregorovius).

A sors nemsokára úgy fordult, hogy a császárság és a katolikus világ Ince pápának kedvezett. Neki elnézték zsidó származását, ellenben Anakletussal szemben egyszerre csak” tele megvetéssel jutott eszébe a világnak a Pierleonek zsidó származása.” Római hatalmát nyolc éven át megtartotta sógorának, Rogeriusnak, segítségével, akit ennek fejében Szicília királlyá koronázott. A harc 1138 január 25- én bekövetkezett halálával ért véget. Az ellenpápa, II. Ince,újra bevonult Rómába, fogadta Pierleone Anakletus testvéreinek hódolását, békét kötött velük, megerősítette őket a pápai udvarnál viselt tisztségeikben és hatalmukban, s nemsokára Rogerius király is az ő pártjára állott.

Ezzel úgy fiági, mint leányági részen mindenkorra végleg meg volt alapozva a Pierleonek előkelősége és hatalma. A Habsburgoknak immár nem volt okuk szégyenkezni a rokonság miatt.

V.

Gregoroviusnak ez az előadása elegendő világosságot derít a Pierleone-család és a Habsburgok rokonságára -magyarul: a Habsburgok zsidó származásának kérdésére. Így kerekedik ki a felvásárolt Meyer-Lexikon szűkszavú képe, így nyernek világosságot Masaryk szavai, így nyer jelentőséget a “Pesti Napló” rövid prágai távirata. Ez a jelentőség, immár becsületes magyar fajvédő szemmel tekintve, abban áll:

A fajvédő mentalitás zsidónak minősít mindenkit, akinek családfájában csak egyetlen csepp zsidó vér is kimutatható Más, kevésbé szigorú szemléleti módok nem ragaszkodnak ennek a csepp zsidó vérnek a kimutatásához, hanem azt mondják: a fajvédő mentalitás lehet bár igen célravezető eszköz, mint egy a magyar uralkodó osztály hatalmának alátámasztását és igazolását segítő politikai elmélet, ellenben mint tudományos elmélet: ostobaság; mert hiszen ki és hol állapíthatná meg évezredek során a fajok keveredésének határait?! A fajvédő elmélet azonban ragaszkodik ahhoz a bizonyos kimutatandó csepp zsidó vérhez. Nos, a Habsburg-család esetében, úgy vehetjük, ez a bizonyos kimutatandó csepp a történettudomány mai eszközeivel éppen eléggé ki van mutatva. Hogy ebből a kimutatásból aztán a fajvédők milyen gyakorlati fajvédelmi következtetéseket vonnak le a Habsburgokkal szemben, azt intézzék el részben egymás között, részben a legitimistákkal és Serédi hercegprímással.

Zilahi László 1930

(Folyt. köv.)

Az alább közölt cikket még jóval az előtt olvastam valahol, hogy Dávid Ibolya Habsburg Györgyöt jelölte volna az Európa Parlamentbe, ám akkor valahogyan megfeledkeztem róla, - annak ellenére, hogy rendkívül érdekes az írás - de most azt hiszem már az aktualtása miatt is mindenkinek el kell olvasnia!

A Habsburgok zsidó származása

A “Pesti Napló” karácsonyi és újévi számában rendkívül érdekes közleményt olvashattak a budapesti fajvédők (ha ugyan olvassák a Miklós Andorék lapját), amelyben, prágai tudósítás alapján Masaryk elnöknek egy nyilatkozatáról volt szó. Masaryk elnök írók és újságírók körében a faji kérdésről beszélt. Abból, amit Masaryk mondott, a “Pesti Napló” számára egyetlen mondat volt csupán érdekes: Masaryk megemlítette ugyanis, hogy a Habsburg család, még Ferenc József idejében, megvásárolta az ismert Meyer-féle Konversationslexikon egyik egész kiadásának legnagyobb részét, és meg is semmisíttette ezt a felvásárolt kiadást azért, mert az állott benne, hogy a Habsburgok zsidó származásúak.

Persze, lehetne beszélni arról, hogy a mai magyar világban a Habsburg családnak nem kellene anyagi áldozatokat hoznia a lexikon megvásárlására és megsemmisítésére, mert a magyar uralkodó osztály fajvédő mentalitása mellett igen egyszerűen a “királyi család” ellen elkövetett becsületsértés vagy halottgyalázás címén a független magyar bíróság rendelné el az ország területén található összes Meyer-lexikon-példányok elkobzását és megsemmisítését. Kissé tisztultabb felfogással arról is lehetne beszélni, hogy a Habsburgok valószínűleg sohase áldoztak volna egy árva forintot sem a lexikonpéldányok felvásárlására, ha a tulajdon családfájukat kellőképpen ismerve nem tudták volna, hogy a zsidó származás foltja valóban menthetetlenül rajtuk tapad, úgy, hogy ettől csakis állhatatos hallgatással lehet szabadulni. Minderről azonban ne legyen itt szó. Hanem lássuk: mi volt hát a Habsburg-család zsidó származásáról abban a felvásárolt lexikonkiadásban.

II.

Masaryk, aki nemcsak politikus, hanem tudós is, a tudós pontosságával és óvatosságával hozzátette fenti kijelentéséhez, hogy ő a felvásárolt lexikon kiadást sohasem látta és ezért nem is tudja, helyes-e és igaz-e a lexikon előadása a Habsburgok származásáról. E sorok írója azonban felkutatta az elkobzott lexikonkiadásnak egy példányát. A Meyer-féle Konversationslexikon negyedik kiadásáról van szó, amely 1887-ben jelent meg. E kiadás hetedik kötetében a 987-ik lapon, a baloldali hasábon (felülről számított 8. sor) szó szerint a következő mondatok állnak:

“A Habsburgok leszármazását a ház későbbi történetírói a 13. és 14. században a római Pierleone-családtól vezették le, amely családból a 12. században egy pápa is származott, II. Anakletus pápa. Ehhez a származtatáshoz nemsokára az a kísérlet járult, hogy a Habsburgok őseinek sorát egészen az ó-római Aniciusokig, vagy, mint mások akarták, egészen a Scipiokig vezessék fel, holott hát az igazság szerint a római Pierleone-nemzetség zsidó származású volt.”

Itt meg is lehetne állni, mert a Meyer-féle lexikon történelmi adatait a történettudomány szempontjából kifogástalanoknak szokás tartani. A Habsburg- család zsidó leszármazásának kérdése ezzel elintézettnek volna tekinthető.

III.

Azonban menjünk egy lépéssel tovább. Tegyük meg azt a lépést is, amit Masaryk elnök nem tett meg, mert nem látta a lexikon szövegét; ellenőrizzük, hogy igaz-e és helyes-e a lexikon előadása a Habsburgok származásáról? Erre nézve, miután egy középkori római nemzetség történetéről, a Pierleone család származásfájáról van szó, forduljunk egyenesen ahhoz a forráshoz, amely a középkori Róma történetére nézve a legnagyobb elismert tekintély, olyan tekintély, amelyet eddig soha senki nem vont kétségbe: forduljunk Gregoroviushoz. Ferdinand Gregorovius “Róma városának története a középkorban” című grandiózus, minden emberi kort túlélő munkájában, eltekintve későbbi részektől, a VIII. könyv 3. fejezetben hét teljes oldalt szentel a Pierleone-család történetének. (Lásd a Wolfgang Jess-féle kiadás 1097-1103 oldalait.) Ebből a fejezetből a következőket tudjuk meg:

A római zsidók Pompeius óta a Trastevere városrészben éltek, ghettói elzártságban, nyomorult viszonyok között. A 8. és 9. században sikerült valamelyes hatalomhoz jutniuk, mert Róma legjobb orvosai és pénzváltói (bankárai) zsidók voltak. IX. Leo pápa alatt egy zsidó bankár volt a szentszék legfőbb pénzügyi tanácsadója, legnagyobb hitelezője. A pápa nógatására ez a rendkívül becsvágyó zsidó bankár kikeresztelkedett s a keresztségben a Benedictus Christianus nevet kapta. A fiát maga Leo pápa keresztelte, még pedig, önmagáról elnevezve, Leo névre. A kitért zsidó bankár Leo fia számára ezzel megnyílt a hatalom útja. A leányait a legelőkelőbb rómaiakhoz adta férjhez, ő maga pedig -mint Gregorovius írja -”a renegát fanatizmusával és okos számításával” Hildebrandhoz és a reform pápákhoz csatlakozott.

A fiát Petrus Leonis -olaszul: Pierleone névre keresztelték. Ez a Pierleone, akiről azután később az egész családot nevezték -”Pierleone” lett a vezetéknevük, s aki a zsidó bankárnak unokája volt, rendkívüli politikai befolyásra és hatalomra tett szert. II. Orbán pápa rábízta egyebek között az Angyalvár parancsnokságát. A pápai erőd parancsnoksága révén tehát a zsidó bankár unokája katonai védelmezője és őrzője lett a pápának, akinek egyúttal pénzügyileg hitelezője is volt. Ez a pápa a Pierleone palotájában halt meg. Természetesen a pápa utódai is iparkodtak megnyerni a hatalmas Pierleone “protekcióját” -Gregorovius használja ezt a szót - a nép ellenben gyűlölte Pierleonet, mint uzsorást, a nemesség pedig utálta, mint parvenüt.”

Ezek után szószerint így ír Gregorovius: “A pápák barátsága, a családi összeköttetések fénye, a Pierleone-család pénze és hatalma olyan hamar fátyolt borítottak a jövevény Pierleonek zsidó származására, hogy a család hamarosan mint a Város egyik legfönségesebb hercegi nemzetsége tett szert hírnévre. Már Leo (a zsidó bankár fia) óta a “Rómaiak Konzula” címet viselték, olyan büszkén és természetesen, mint a legősibb patríciusok. Viszálykodtak a Frangipaniakkal, mert ez utóbbiak most önzésből és gyűlölségből császárpártiak és ghibellinek voltak, míg a Pierleonek a pápai párt vezérei. Mindkét ellenséges nemzetségnek egy-egy Leo volt az alapítója és mindkét nemzetség ugyanabban az időben virágzott fel.

Később azt mesélték, hogy úgy a Frangipaniak mint a Pierleonek az Aniciusoktól származnak. A 15. században azt beszélték, hogy a Pierleone család egy tagjának, Massimo Pierleonenak két testvére, két úgynevezett “Aventinusi gróf”, Németországba vándorolt és ott a Habsburg-házat alapította. Még maguk az osztrák császárok is megtisztelve érezték magukat, hogy a Pierleone-nemzetség rokonai lehetnek, míg aztán a Habsburgok felfedezték, hogy ebben az esetben bizony a római ghettóban kell keresni az őseiket.

(folyt. köv.)

„Pikáns párosítás”: Bokros mellett Habsburg György az MDF EP-listáján?

Óriási megosztottság jellemezte az MDF megyei elnökeinek budapesti értekezletét szombaton, amelyen arról volt szó, hogy Bokros Lajos vezethetné a párt európai parlamenti listáját. Az ügyben nem döntő fórumon a Független Hírügynökség információja szerint alig voltak többségben azok, akik támogatják az egykori pénzügyminiszter jelölését. Dávid Ibolya pártelnök emellett újabb, váratlannak nevezhető javaslatot tett: Habsburg Györgyöt állítaná az MDF EP-listájának második helyére.

A szombat kora délutántól estéig tartó informális megbeszélésen sokan azt mondták: nem vonják kétségbe Bokros Lajos szakmai kvalitásait, de a Horn-kormány pénzügyminisztere, a liberális stabilizációs csomag megalkotója világnézetileg nem egyeztethető össze az MDF felfogásával. Ez világnézeti váltás lenne - mondta az egyik megyei elnök a Független Hírügynökségnek. Szerinte borotvaélen táncolnak Bokros Lajos jelölésével.

Egy másik megyei vezető azt mondta, hogy most kicsi többségben lehetnek azok, akik el tudnák fogadni Bokros Lajost a listán. Sokan kifogásolták, hogy a sajtóból tudták meg a közgazdász felkérését, még azelőtt, hogy a megyei elnököket tájékoztatta volna erről az országos elnökség. „Ez újabb tüske lesz a pártban, az elmúlt években gyakran kullogtunk az események után” - fogalmazott egyikük.

A Független Hírügynökség értesülései szerint Dávid Ibolya a megyei elnökök előtt bejelentette, hogy Habsburg Györgyöt szeretné a második helyre tetetni az EP-listán. „Pikáns párosítás” - mondta erre egy résztvevő a megbeszélés után. Ennek azért is van jelentősége, mert a hazai politikai erőviszonyok alapján az MDF-nek - akárcsak az SZDSZ-nek - egy EP-mandátumra van esélye. Bokros Lajos és Habsburg György mögött Olajos Péter szinte biztosan nem jutna ki ismét, holott az ő európai parlamenti munkáját nagy elismerés övezi a néppárti frakcióban is.

A levegőben volt, hogy a lista élén álló aztán mégsem megy ki Brüsszelbe, mint maga Dávid Ibolya is négy éve, de számára az derült ki, hogy Bokros Lajos, ha vállalja a jelölést, kimenne az EP-be - mondta el az egyik megyei elnök.

A listáról jövő szombaton az országos választmány dönt. A megkérdezett megyei vezetők mind azt mondták: nem sok esélyt látnak arra, hogy az utóbbi időben Dávid Ibolyával nem éppen harmonikus kapcsolatban lévő Olajos Péter legyen a listavezető, inkább Bokros Lajos támogatottsága lesz a fő kérdés - ha a közgazdász vállalja a felkérést.

(FH)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (17. rész)

17.

Ezekből a magas távlatokból teljesen elenyészik az a fő ellenvetés, amit Julien Benda hosszasan cáfol új cikksorozatában, mellyel egy folyóirat hasábjain most kezd válaszolni a műve nyomán felsarjadt polémiákra. Ezt az ellenvetést Benda a latin közmondással foglalja össze: Primum vivere, deinde philosophari!^* Először az élet, aztán a filozófia! Először meg kell menteni a Rendet! biztosítani a Nemzet boldogulását! vagy pedig: először lehetővé kell tenni, hogy minden ember emberhez méltó életet éljen! – s azután lehet majd filozofálni.

Én már feleltem is erre a különös filozófiai elvre, melyet bizonnyal nem a filozófusok találtak ki: hisz ama régi, igazi bölcsek és írástudók közelebb álltak egy másik latin mondáshoz, amely azt mondja: Fiat justitia, pereat mundus!^* Vesszen a világ, csak legyen igazság! Vajon a világ elveszett azért? A régi bölcs tudta, hogy az nem az ő vállain nyugszik. A nemzetek sorsa és a tömegek megélhetése a Cselekedet embereinek kezére van bízva, és sohasem hallottuk a panaszt, hogy ez a kéz az Igazság tekintetei által túlságosan hagyta volna magát gyöngíteni. Tények és körülmények bonyolult kényszerei vezetik ezt a kezet; amik közt eligazodni az írástudó úgyis teljesen illetéktelen, s napról napra inkább az lesz. Rá kell bíznia az Élet biztosítását azokra, akiket illet, s meg kell maradnia a maga feladatánál, amely az Igazság nyilvántartása. Szava – ahogy már Kant is megmondta – nem sok gátat vethet az Élet elejébe, mely nemigen ügyel rá. Nem sokat árthat az Életnek avval, hogy beszél. De annál többet avval, hogy hallgat. Ha az Igazság és Szellem szava végképp elnémul a Földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja. A nemzetek életben maradása mások felelősségén nyugoszik. Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek. Ez az a primum vivere, melyhez az írástudónak köze van.

S itt a felelet egy másik, nagyobb ellenvetésre is, azoknak az írástudóknak ellenvetésére, akik – hogy úgy mondjam – a legteljesebb lelkiismeretességből lettek árulóvá, s mintegy az Igazság nevében tagadták meg az Igazságot. Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen princípiuma^* a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? Avval kezdje hivatásához való hűségét s az Igazság vállalt megőrzését, hogy elköveti a Szentlélek ellen való bűnt, a megismert igazságot gyáván vagy álnokul elálcázva?

Lehetne felelni erre ad hominem:^* mert valóban titkos ellentmondás van benne, ha a pragmatista és relativista így beszél. Vagy hiszel az abszolút igazságban, vagy nem. Ha nem hiszel benne: mi jogon károsítod meg a világot, az igazsághoz való hűségedre hivatkozva, melynek egyetlen ismérve a haszon? Nem ellentmondás-e ez? A régimódi, katolikus Igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában, mint ez az újfajta, mindennek alapjait megingató, pragmatista vallás. S aki az igazság egyetlen kritériumának a hasznot ismeri el, különös circulus vitiosus-ba^* jut.

De ez a circulus őrá nézve mégis megoldható. Nem tudja-e jól, aki pragmatista, hogy az Igazságnak különböző emeletei vannak? Az eukleidészi geometria^* csak egy speciális esete a Geometriának, egy a végtelen sok lehetséges geometriák közül, éspedig éppen az, amely itt a Földön és kis távolságokra és megközelítőleg változatlan hőfok mellett stb. érvényes és használható. Nem lehetnek-e ily különböző emeletei a morális igazságnak is? És a klasszikus morál, éppúgy, mint a klasszikus geometria, nem éppen az az emelet-e, mely a mi földi viszonyainkhoz mérten alakult ki? Ebben az esetben a klasszikus morál igazságai éppoly változhatatlanok volnának e földön, mint az eukleidészi trigonometria, éppoly felül minden kételyen életünkre nézve, mint a kétszer kettő; és mégis megmaradna a szent Kételkedés^* minden joga és szabadsága a felsőbb látkörök emeletein.

Ha a pragmatista valahogy ily mód okoskodna, talán nem mondanék neki ellent. Jól tudom, hogy több dolgok vannak „föld és ég között”^*, mint filozófiánk álmodni képes, s távol vagyok a Benda merev racionalizmusától. Ismerem e racionalizmus korlátait, mely még a nemzeti determináltságot sem nélkülözi, a gall raison pure^* jegyében állván. Benda a háború előtti éveken át makacs polémiákat folytatott a Bergson^* antiintellektualista filozófiája ellen. Én viszont az elsők közt voltam Magyarországon, akik üdvözölték az új utakat, melyeket ez a filozófia az emberi szellem számára tört. Én úgy küzdök az antiintellektualizmus ellen, mint aki magával küszködik. S nem ignorálhatom az Igazság fogalmának azt a kitágulását sem, amit a pragmatisták hoztak. S ha nem akarok mai lenni: az még nem jelenti, hogy tegnapi akarnék. Az emberi szellemnek nem szabad visszariadni semmiféle új utaktól, sem megtagadni semmi új belátást. Folytassa csak vakmerő kritikáját önmaga ellen, s ne hunyjon szemet az Igazság egyre magasabb emeletei előtt! De ne felejtse el, hogy ha az Igazság kimeríthetetlen, avval nem lesz kisebb, hanem nagyobb. S ha új egek tárulnak, avval a régi még nem lesz alacsonyabb. S minden magasság relativitása csak még nagyobb magasságok ígérete. A világ végtelen, s éppen a Megismerés kimeríthetetlensége avathatná az emberi Észt kimeríthetetlen reménységgé.

Aktuálisak e fejtegetés végén a Bátorság és Remény igéi. Mert – hogy az antiintellektualizmus személyi fegyvereivel érveljek azok ellen, akik az. Észt az Ész fegyvereivel támadják – a könyörtelen Logika és tudományos lelkiismeretesség, mely őket e harcba belevitte, alighanem csak álarca volt valami nem intellektuális motívumnak, valami emberi érzésnek, valami mély csüggedésnek és reménytelenségnek, nyelv egy gőgös racionalizmus mohó reményeinek múltával oly természetesen kapta el az emberi elmét, és arra bírta, hogy dacos gyermek módjára fordítson hátat az Értelemnek, mint egy hitelét vesztett vezetőnek. Korai csüggedés és oktalan türelmetlenség! Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, s gondold meg, mit vitt már végbe, micsoda erőt fejtett ki, micsoda győzelmeket aratott micsoda civilizációt alkotott ez az Ész, és Morál állat voltunk őserkölcse óta, mely a bellum omnium contra omnes^* volt! De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az. Irástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.

Vége

Február 25. A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Wittner Mária beszéde a Parlamentben 2001 február 25.-én a kommunizmus áldozatainak emléknapján.

Babits Mihály: Az írástudók árulása (16. rész)

16.

S hadd figyelmeztessem itt a testi kultúra különböző apostolait a jobb- és baloldalon állásfoglalásuk kétféle következetlenségére. Az egyik rész, mely a nyers erő kultuszának, a Sportnak és Militarizmusnak varázsa alatt áll, a Tradíciók tiszteletére, a Tények és Történelem vallására szeret hivatkozni, s elfelejti, hogy a Tény éppen az, amit elmondtam, hogy a Tradíció nagyon hangosan és nyilvánvalóan a Szellemi Kultúra pártján sorakozik; és hogy soha a mi korszakunk előtt, legkevésbé régi vallásos századokban, nem akadt volna írástudó, aki a Testi Kultúrát fölébe helyezte volna, vagy akár csak egyenrangúnak is ismerte volna el a Szellemi Kultúrával. Nem; sőt elméletben még a zord katonák és hadvezérek is meghajoltak a Szellemi Kultúra felsőbbsége előtt; s a fejlődés e Szellemi Kultúra folytonos erősbödése felé vezetett, egész a XIX. századig. Az igazi konzervativizmus a fejlődés e százados irányához hű maradni; de másrészt igazi reakció e fejlődés vonalán visszaesni. A „progresszívek”, akik az „ösztönélet felszabadulását” prédikálják, voltaképp és tudtukon kívül egy példátlan arányú Reakció harcosai: az Emberi Haladás egész eddigi iránya ellen. Ami tőlük talán még különösebb következetlenség, mint a Testi Kultúra jobboldali apostolaié. Mert mikor az „ösztönök felszabadítását” s „életünk teljes kiélését” emlegetik, az Ember legősibb s legmélyebb ösztönei közül mégis kettőt, melynek alig van ma erőre párja – a faji és harcos ösztönt –, korlátozni, sőt proskribálni^* képzelik. Mi mást jelent a nacionalizmus és militarizmus elleni küzdelem? De hát vagy az „ösztönök felszabadításában” látjuk az igazi progressziót, vagy azok visszavonulásában az Okosság és Erkölcs előtt: mindkettő egyszerre nem lehet. E logikátlan haladók maguk törnék meg a haladást mind a két irányban: akár az ösztönök minél nagyobb felszabadulása, akár az állatiság minél teljesebb elnyomása felé.

Egyáltalán: mi az a haladás? Középszerű szellemek a saját századukat különbnek hiszik minden előzőnél, s még ma is halljuk „nagyszerű korunk” dicséretét zengeni. És teljesen illik a Szellem életté alacsonyodásának e korához, ahogy ma a Maiságot szinte egyetlen értékmérőként kezelik a Szellem dolgaiban: annyira, hogy szavainkkal szemben nem az a várható kritika alapja: igazak-e?, hanem inkább az, hogy maiak-e? Akinek még köze van az Igazsághoz – mely régi Írástudók előtt több volt az Életnél –, annak először is abból a babonából kell kigyógyulnia, mely szerint a Jelenkor mindig „nagyszerű” s modernnek lenni nemcsak hasznos, hanem dicsőség is; mintha oly biztos lenne, hogy az Emberiség folytonosan és egyenes vonalban halad valami Jobb felé. Akit nem gyógyított ki ebből a Történelem – örökös, szörnyű visszaesései, népvándorlásai s kultúrapusztító háborúi és forradalmai –, azt kigyógyíthatta már az is, amin mi magunk átmentünk.

De hát minden kor maga valósítja meg legtökéletesebben a maga eszméit, s aki kora eszméin át nézi a világot, természetesen a maga korát ítéli legkülönbnek. A gondolkodó ott kezd méltó lenni e névre, mikor függetleníti magát korától s nem oldódik fel abban. Ha az Emberiség haladása automatikusan biztosítva volna a Történet szelleme által: alig volna szükség az igazi Írástudó szerepére, aki éppen a Kor ellenőrzője és az Igazság nyilvántartója. De sajnos, nincsen így: a Kultúra ege szeszélyes felhők játszótere; csillagaink elsötétülnek, majd újra kiragyognak, s az sem lehetetlen, hogy az Írástudók Árulása már jele valamely újabb, hosszan tartó, talán végleges elborulásuknak; s hogy Benda bizonyul jósnak, aki szerint Igazság és Erkölcs bármilyen kezdetleges és töredékes elismertetése az emberi állatok között oly különös véletlenek összeesését igényli, hogy ha meging – mint egy világítótorony a szenvedélyek óceánja fölött –, el is fog tűnni a habokban. Akkor pedig nem valószínű, hogy a szerencsés körülmények összeesése még egyszer ismétlődjék, s amaz isteni Astraea^*, kiről a latin költő szól, miután egyszer eltávozott, valamikor még újra megjelenjen a Földön.

(Folyt. köv.)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (15. rész)

15.

De hát más dolog az: új erőért visszajárni a primitív, állati ősiséghez, és más ennek az állati testiségnek és ősi Erőnek erkölcseibe és korlátaiba fenntartás nélkül s mintegy végleg visszahullni. Anteusz^* mindig új erőt szívott a földből, de ezt az erőt nem arra használta, hogy a földön fekve maradjon. Mondogatjuk, hogy állatok vagyunk: de ezt inkább csak úgy lehetne mondani, hogy állatok voltunk. Hogy az állat és az ember közt lényegi különbség van-e: azon vitázzanak a filozófusok. Csak mellékesen akarom megjegyezni, hogy ez a kérdés korántsem olyan eldöntött, mint azt az átlag mai írástudó gondolja. A legnagyobb és legmaibb gondolkodók közül éppen azok, akik az ösztön és életlendület modern teóriáit megalkották, mint Bergson^*, a lényegi különbség mellett foglalnak állást. Akárhogy is, állat voltunk óta nagyon hosszú utat futottunk meg. Ezen az úton hatalmas hidakat emeltünk, egekbe szökő ívekkel, lépcsőket különös magasságokba, töltéseket vad bozótok irtásain által, és hősies gátakat az állatiság tengere ellen, mely alattunk, mellettünk, bennünk még folyton lesett, zúgott, fenyegetett. Üdítő talán lehajolni mesterséges korlátjainkról az ős Tenger fölé, üdítő és erőt adó a vad ősi szellő, mely onnan felénk leng. De széttörni a korlátokat, lerontani a gátakat, átengedni az árnak mesterséges töltéseinket, hídjainkat és magasságainkat: nem volna-e ez nagy oktalanság?

Az ember más utat választott, mint az állat, s a Természet útján nincsen visszatérés. „Becsületesen levonni állat voltunk konzekvenciáit”: ez a becsületesség ma már legalábbis éppoly áltatás, mint az ellenkezője. Az ár, mely „légbeszökő íveinket” elöntené, nem volna a régi, vadságában is ártatlan forrás, hanem szennyes, modern és gonosz vadság, valami tudós állatság, mely ki tudja, hova vinne (és visz is már). Kár volna annyi század heroikus munkájáért, amivel sikerült sok dologban mégiscsak megtagadni állatiságunkat, s legalább egyéni harcaink formáiban és kultúránk bizonyos magaslatain mássá emelkedni, mint az állat. Talán jobb lett volna állatnak maradni; de ha már ennyire jutottunk, becsületesebb és egyúttal hősiesebb tovább futni a megstartolt pályán, végigcsinálni a kalandot és levonni inkább emberlétünk konzekvenciáit, mint a pillanat szeszélyéből félúton, s mielőtt láthatnók végét és határait, mesterkéltnek és értéktelennek nyilvánítani azt a küzdelmet, hazugnak azt a sok diadalt, amit történetünk legeleje óta oly kitartással és önmegtagadással vívtunk papjaink és írástudóink vezetésével állatiságunk ellen.

Mert ennek a testi kultúrának divata igazán csak pillanatnak nevezhető a szellemi kultúra hosszú és következetes évszázai mellett.

(folyt. köv)

Babits Mihály: Az írástudók árulása (14. rész)

14.

– De hát hiszen állatuk vagyunk: mit tehetünk jobbat, mint hogy állat voltunknak minden konzekvenciáját becsületesen és őszintén levonjuk? Nem többet ér-e egy őszinte és legbensőbb mélyeinkből fakadó állati kultúra, mint az a hazug és élettől idegen máz, amivel magunkat kultúra címén századokon át ámítottuk és szépítettük? Minden „kultúra” halvány reflex a „piros és forró” Élet mellett, s az igaz emberség nem valami hideg eszme, hanem az a mély és primitív melegség, ami összeköt bennünket testvéreinkkel, az állatokkal. Testünk bölcsebb, mint lelkünk, s minden igazán mély hangunk a testi élet gazdag bölcsességét echózza. A Test hatalmának és szépségének fölfedezése és fölszabadítása nem szégyene, hanem dicsősége századunknak. Nem szegényedés ez, hanem gazdagodás. Azok a századok szegényítették el a világot, melyek megalázott és szégyenkező rabbá tették a testet, titkolt és tudattalan mélyekbe fojtották szent, ősi ösztöneit, s úgy csavarták rája sötét szellemüket, mint valami szűk vezeklőruhát: ahelyett, hogy szőnyegként kiterítették vagy zászlóként kibontották volna az Élet diadala előtt. A testhez hozzászáradt, hozzányomorodott a Szellem is. A Test felszabadulása jelenti egyúttal a Szellem felszabadulását, s akkor leszünk igazán emberek, mikor teljesen felismertük azt a mély igazságot, hogy állatok vagyunk!

Ezt hirdetik, vallják, visítják, csiripelik legalább nálunk ma kórusban mindenféle írók és írónők, úgyhogy már csak gúnnyal hallgathatom őket, pedig bizonyos, hogy valamilyen értelemben nekik is igazuk van. Az Igazság komplikált dolog, és én, ki az Igazság nevében kezdtem ezt az írást, távol vagyok attól, hogy azt tételem kedvéért kancsallá vagy sántává akarjam tenni. Jól tudom, hogy a Lélek, legalább e földi életben, minden erejét a Testből szívja, s tudom, mily színtelenné válik a Kultúra, mely a testiségtől eltávolodik, elszakad. Nem mint a Középkor, mert ez a nagyszerű korszak, melynek vallása a Test feltámadását hirdette, még legéteribb szárnyalásában is magával vitte a testet. A Középkor értett hozzá, hogyan kell az ösztönök kincsét szellemivé szublimálni^*. Nem hagyta elhervadni az ösztönélet virágait, hanem az oltárra tette; úgyhogy a virágok lassanként elfedték az oltárt: mert a Középkorból logikusan sarjadt a reneszánsz. Az Élet lírai mélyeitől, a meleg és termékeny földiség gyökereitől igazában a protestantizmus puritán reakciója szakadt el, s a racionalista felvilágosodás lírátlan kora, amely azt követte.

Távol vagyok attól, hogy ezt a racionalizmust visszakívánjam. Tudom az ürességet, amit az ily hideg Észből táplálkozó kultúra a lélekben hagy, s ismerem a szent Nosztalgia becsét, mely legprimitívebb ösztöneinkhez, a Világ őslelkébe fogódzó állati mélyeinkhez vezet olykor vissza; amely mintegy emberi létünk köldökzsinórja, s amelynek leghatalmasabb költeményeinket s talán legmélyebb tudásunkat köszönhetjük. S magam is éreztem a szomjat a primitív népi kultúra és népköltészet vadvizei felé, melyek, közelebb még amaz ősi mélységekhez, megőrizték a Föld állati emlőinek ízét.

(folyt. köv.)

Folyóirat ajánló

Megjelent a Trianon Kutatóintézet, Trianoni Szemle című folyóiratának első száma. A 100 oldalas, nagy igénnyel elkészített rendkívül szép kivitelezésű folyóiratot negyedévenként tervezik megjelentetni, számonként 700 Ft.-ért.

Az első szám tartalmából:

Raffay Ernő: A románok 1916. évi erdélyi betörése
Szidiropulosz Archimédesz: Trianon és az Obstrukció
Takaró Mihály: Trianon és a szabadkőművesség
Duray Miklós: Kilencven éve ért véget az első világháború
Tamáska Péter: Szlovákia! Szlovákia! (A felvidéki magyarok helyzete ma)
Tanúságtétel
Beneš, E.: Zúzzátok szét Ausztria - Magyarországot! (Első részlet)
Bodonyi Ilona: Beneš-életrajz
Interjú Sidonia Dedinával, a „Beneš, a likvidátor” című dokumentumregény
szerzőjével
T. Palágyi Mária: Trianon a mai tankönyvekben
Zeke Gyula: A nemzeti hagyományok ébrentartása az oktatásban Jobbágy Károlyné: Trianon tanárszemmel