Sértő Kálmán
(1910 szeptember 29. - 1941. június 15.)



Sértő Kálmán: Rozmaring

Rozmaring volt édesapám virága,

Nem is tudott mást hagyni fiára.

Én ugyan itt Pesten keveset látok,

Kövér rózsák a divatos virágok.

A rozmaring a kis faluk virága.

Nem virág, de akkor is virága.

Zöld bozontja inog, remeg a szélben,

Legényszívkulcs forró lányok kezében.

Rozmaringot visznek a kis templomba,

Szagolgatják, ráteszik a zsoltárra.

Lakodalomban a legény kalapja

Rozmaringos, pántlika is van rajta.

Elültetik temető avarába,

Megálltszívű rokonoknak sírjára.

A rozmaring nem magyaros, de magyar,

Illatos kis szomorúfűz, növénydal.

Növénysóhaj, növény-ének, imádság,

Szeretik, de még sincs benne vidámság.

Hajlik, mint az öregedő emberek,

Titkát későn értik meg a gyermekek.

Rozmaring volt édesapám virága,

Búval együtt ráhagyta a fiára.

Sértő Kálmán: Bíztatás

Ott egyem meg a harcmezőn az

utolsó komisz kenyerem,

de ne legyen többé a hazám

akkora, mint a tenyerem.

Ha elbukom, hát volt értelme,

Védtem egy kócos szeretőt,

lábhoz tett fegyverrel állok meg,

hősen, az Úristen előtt

Bizonytalanok most az órák,

titokba burkolt holnapok,

de gyűlölöm a satnya várást,

indulni inkább kész vagyok!

Puskám csövébe virágszálat

fűz majd egy kis magyar leány,

és csillagokkal lüktet szíve

utánam őszi éjszakán