Videó

Érdekességek a 2001. Szeptember 11.-i eseményekkel kapcsolatban
(II. rész)

Világpanoráma (Echo TV.) 2009. augusztus 28.
(forrás: utolag.com)

Esti mese

Elképesztő, ám egyben komikus és elszomorító is volt Kolompár Orbán, foglalkozására nézve megélhetési cigány, nyilatkozata, amit ma láttam az egyik televízió híradójában. Igyekszem visszafojtani a nevetést és pontosan, szó szerint idézni az Országos Cigány Önkormányzat nagy tudású, igazmondásáról híres vezetőjét. Azt mondta ez a snájdig, feddhetetlen fiatalember, hogy hiába fogta el a rendőrség a cigányokat egymás után levadászó galerit, hiába pózolnak a kameráknak a drága nyomozó és miniszter urak nyugalomra intve a lakosságot, hiába a megnyugtatónak mondott eredmény, a cigányság bizony még mindig fél, s nemcsak fél, egyenesen retteg. Retteg bizony, mert éjszakánként még mindig látnak a cigánysorokon felbukkanni ismeretlen fekete autókat és azokból kiszállni ismeretlen emberek. Ezért kénytelenek az éjszakáikat ébren tölteni, vigyázni a családra - s itt jön a legszebb része,- és "ezért nem tudnak reggel felkelni és dolgozni menni." Nem semmi vastagságú a bőr a cigányvezető arcán. Ekkorát hazudni, hogy nem dőlt rá az egész épület...

Még hogy a cigányok azért nem mennek munkába reggelente, mert kénytelenek éjszakánként járőrözni a cigánysoron, hiszen a titokzatos fekete autó még mindig megjelenik itt - ott. Istenadta fantáziával áldotta meg a sors ezt a szerencsétlen embert. De azt sem engedném szabadlábon járkálni, aki ezt a mesét elhiszi.

Cigányterror Vácott

(forrás: 2009-08-27 15:49 barikád.hu )

A népszabadság hétvégi számában olvastam (amit amúgy nem szoktam olvasni) szalagcímként: Véget ért a rettegés. Ez a cigányokat meggyilkoló állítólagos „bűnbanda” elfogásáról szólt, amit nem hiszek, hogy úgy történt, ahogyan azt országunk „nagyjai” a „rettegő” cigány lakosság védelmére hivatkozva előadtak.

Rettegés van, de nem a cigányok rettegnek, hanem a dolgos, becsületes, adójukat befizető polgárok, akikkel a hatalmi elitként emlegetett tolvajbanda eltartatja saját magát, ugyanúgy mint az őt söpredékként példakövető jogkövető magatartást tudatosan nem folytató, főállású bűnözőként ténykedő, nagy részben családi vállalkozásként üzemelő bűnözői kisebbség.

Rettegünk mi is itt, egészen konkrétan Vácott, mert gyermekeinket, feleségeinket, anyáinkat, idős hozzátartozóinkat (tehát kizárólag azokat, akik még a genfi konvenciók alapján is fokozott védelmet élveznek) folyamatos atrocitások érik. Leírom az elmúlt egy hónap eseményeit, csak amelyekről mikrokörnyezetemben értesültem:

Feleségem augusztus 9.-én délután 3 óra körül a váci központi vasútállomáson volt. Arra lett figyelmes, hogy két 8 és 14 év forma cigánygyerek elkezdte figyelni, majd a fiatalabbik utána eredt. Az épület takarásában elkezdett futni: éppen be tudott ülni az autóba, mikorra a kisgyerek látótérbe került, futva, kezében egy 25 centi körüli bökővel, meglepődött ábrázattal, hogy hova tűnt az áldozat. Valószínűleg nem az időt akarta megkérdezni…

Szomszédnőnk idős édesanyját és élettársát heten-nyolcan (a rettegő kisebbség tagjai) megtámadták Vác-Máriaudvaron a vasútállomáson, megverték őket, oly módon, hogy a hölgy nem tudott hetekig lábra állni, tegnap élettársa elhalálozott (vérrögök képződtek az agyában, valószínű a verés következtében, eljárás indult az ügyben), ezen kívül ki is rabolták őket.

Tegnap délután fél öt körül a rettegő kisebbség egyik enyhén túlsúlyos reprezentánsa, az egyik padon békésen napozgató feleségemet kergette meg a váci Duna-parton, aki alig tudott előle kereket oldani, valószínűleg a mellette látható kocsikulcsra fájt a foga, de nem tartom kizártnak, hogy erőszakot is megkísérelt volna, ha alkalma nyílik rá. Szerencsére a feleségem rendszeresen jár futni…

Tegnap este tíz óra körül a szomszédasszonyunkat érte atrocitás, a munkahelyén, a Nektár nevű késő estig nyitva tartó boltban: mikor rá merészeltek kolléganőivel szólni a figyelő kamerák kereszttüzében polcokról italt fogyasztó, dezodort magukra fújó rettegő kisebbségiekre, még azoknak állt feljebb, megrúgták, megütötték őket. A kiérkező rendőröket bevárták, s vigyorogva közölték, hogy a bolt alkalmazottai (három nő) kezdték el őket inzultálni és még rasszista kijelentéseket is tettek rájuk. Lehet, hogy ez alapján, még a bolt dolgozóinak lesz ügyük. Az elkövető személyiségi jogait nem tartom tiszteletben: (a barikád.hu viszont kénytelen, így az elkövetőnek csak a monogrammját írjuk le - a szerk.) L. A. váci lakos.

A rendőrségen megmondták, hogy nagyjából, amíg nincs ügy, nincs intézkedés: ám ahogy a hírekben hallom, s látom a Magyar Gárda konkrét létezése is ügy, ott szükség van a megelőzésre, meg kell tőlük védeni a rettegő, bűnöző kisebbséget… Röhej.

Tehát: megelőzés nincs, ha meghal valaki, akkor talán beindulnak a végrehajtás csigalassú malmai. Összefogásra van szükség, ez közös ügy, nem szabad elzárkózni. Ha valakit látunk, hogy megtámadnak, közbe kell lépnünk: meg kell védenünk magunkat, ahogy a rettegő kisebbség mondja: „csicska magyarokat”.

Videó

"Civitas Fortissima"

Ezt, a "legbátrabb város" kitüntető címet adományozta az Országgyűlés 2005 -ben Balassagyarmat városának amiért 1919. január 29.-én a vasutasok, összefogva tanárokkal, diákokkal, tisztviselőkkel és a környékben állomásozó, kisebb létszámú katonai egységekkel, kiverték Balassagyarmatról a várost már több hete megszállva tartó cseh csapatokat. A harcok során többen hősi halált haltak. (A vakmerő cselekedet bátorítólag hatott az Ipoly-menti falvakra. Balassagyarmat felszabadítását követően a helyiek több településről ugyancsak elűzték a megszállókat.)

Az akkor újonnan alakult csehszlovák állam hadserege azzal a szándékkal lépte át a demarkációs vonalat, az Ipoly folyót, hogy a frissiben létrehozott ország határait még délebbre tolja, akár egészen a Vác-Gyöngyös-Miskolc–vonalig, s ezzel kész helyzet elé állítsa az antant hatalmakat az első világháború utáni helyzetet rendezni szándékozó párizsi béketárgyalásokon. A csehszlovákok ugyanis elemi érdeküknek tekintették, hogy az Ipolytól délre található vasútvonalakat megszerezzék. (A balassagyarmati vasúti csomópont a XX. század elejétől kezdődően stratégiai jelentőséggel bírt Észak-Magyarország közlekedésében.)

Erről a hőstettről készített dokumentumfilmet Matúz Gábor. A film országos premierje a csehek kiverésének 90. évfordulóján, 2009 január 29.-én volt Balassagyarmaton. Erről az eseményről, Balassagyarmat felszabadításáról szólt a világpanoráma múlt hét pénteki műsora.

Világpanoráma (Echo TV.) 2009. augusztus 21.
(forrás: utolag.com)

Kádár és Trianon III. rész

A magyar vezetés később, a hatvanas években, különösen a Kádárral bizalmas baráti viszonyt ápoló Hruscsov bukása után, lassan próbált lazítani a moszkvai póráz szorosságán. Ez elsősorban gazdasági téren mutatkozott meg. A piaci viszonyokat legalább töredékesen érvényesítő új gazdasági mechanizmus 1968. év eleji bevezetése rendkívül kényes külpolitikai helyzetbe hozta az MSZMP-t. Egyrészt az ortodox bolsevik Brezsnyevék sem nézték jó szemmel a liberalizációt, másrészt a szomszédos országok kommunista vezetői is megrettentek: már megint Budapest felől fújnak a „jobboldali elhajló” szelek. Az egyetlen kivételt a csehszlovák főtitkár, Alexander Dubček jelentette – de a prágai tavasz eltiprása egyetlen szövetségesétől is megfosztotta Kádárt. Ráadásul ebben, tántoríthatatlan hűségét bizonyítandó, a magyar vezetés is részt vállalt, a magyar páncélosok is végigdübörögtek Csehszlovákia útjain. Ez egyrészt csírájában fojtotta el a reformista cseh és szlovák értelmiség körében – a Nyers-féle gazdasági nyitás eredményeképpen – bimbodzó magyarbarát érzelmeket, másrészt a „mieink” kivonulása után újabb retorzióknak tette ki a felvidéki magyarságot. Jellemző módon szóba sem került, hogy – az ’56-os példa reciprokaként – most Kádárék támasszanak feltételeket az új prágai vezetés elismerésének fejében. Az „öreg” ennél akkor már sokkal jobban féltette a hazai gazdasági reformot, rettegett, hogy Moszkvában „rájönnek”: Magyarországon sok tekintetben ugyanaz folyik, mint aminek Csehszlovákiában erőszakkal vetettek véget (kivéve persze a politikai nyitást, amiről Budapesten szó sem lehetett). A kommunista vezetés ekkor már ráébredt, hogy egy új forradalmat csak akkor tudnak elkerülni, ha az életszínvonal hatvanas évek eleje óta tapasztalható emelkedését fenn tudják tartani, s ez egyedül a merev gazdasági struktúra lazítása útján volt megoldható ideig-óráig. Ennek viszont alapfeltétele a Moszkva irányába tanúsított maximális külpolitikai hűség, és nem utolsó sorban a szomszédos „testvérországokkal” ápolt felhőtlen viszony volt. Ez pedig minden esetben a helyi magyarság érdekképviseletéről való lemondással járt együtt. Vagyis Kádárék lényegében a viszonylagosan tágabb belpolitikai mozgástérért cserébe „beáldozták” a határon túli magyarságot.

Az egyetlen kivétel egy ideig Románia volt. Igaz, az okokat ebben az esetben is a fenti gondolatmenet mentén kell keresni. Ceauşescu ugyanis a hatvanas években különutas külpolitika követésébe kezdett, s ennek csúcspontjaként 1968-ban megtagadta a csehszlovákiai bevonulásban való részvételt. (Persze e döntésében messze nem a reformok iránti elkötelezettség, sokkal inkább a nyugati szimpátia elnyerésének szándéka vezette.) Brezsnyevék ezért szigorú megrovásban részesítették Bukarestet, s bár nyílt szakításra nem került sor, Románia egy ideig a „tábor” fekete bárányának számított. A sorba természetesen a Kreml mindenkori irányvonalához kínosan igazodó magyar külügy is beállt. Ekkor „vették elő” az erdélyi magyarság tíz esztendeje ad acta tett ügyét, s a hatvanas évek közepétől a budapesti vezetés nagyon óvatosan ugyan, mindig ügyelve a kötelező marxista dogmatika nyelvezetének betartására, de bírálni kezdte a román nemzetiségi politikát. Ennek részeként Kádár János 1967. szeptemberében egész oldalas cikket írt a Pravdába, amelyben félreérthetetlen utalásokat tett az erdélyi magyarság sanyarú helyzetére. A válasz persze nem sokat késett: a román sajtóban valóságos magyarellenes hecckampány indult, s a Magyarországról érkező könyvek és újságok terjesztését is ott akadályozták, ahol tudták. Kádár sajátos személyiségéből fakadt, hogy a „vonalat” egy ponton túl nem csak követte, de el is hitte. Talán ennek – s persze a számára megalázó bukaresti rágalomhadjáratnak – tudható be, hogy ebben az időszakban a Politikai Bizottság titkos ülésein is éles kirohanásokat intézett a „sovén, nacionalista” bukaresti vezetésre és a „pojáca” Ceauşescura. A „Conducatorral” egyébként, ha csak lehetett, kerülte a személyes találkozást – talán az egyetlen politikus volt hosszú pályafutása során, akit szívből gyűlölt. 1981. szeptemberében az RKP üzenetet intézett az MSZMP-hez, melyben a magyarországi sajtótermékek forgalmazásának teljes leállításával és nyílt sajtóvitával fenyegetőzött. Kádár az erdélyi kérdésben – és csak abban! – rá jellemző kettősséggel reagált. Egyrészt leszögezte, hogy „mi a nacionalizmus útjába nem mehetünk be”, hiszen „a szocializmus ellenségei nagyobb örömmel semmit sem üdvözölnének, mint egy magyar–román nyilvános polémiát és szembenállást”. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy ha a kérdést pusztán a románok nemzetiségi politikája felől nézné, „akkor az ember azt mondja, elő a kést, a nagykést, hol a koltom [sic!] és gyerünk lőni.” [3]

Mindez azonban semmilyen hatással nem volt a határon túl rekedt többi magyar közösséggel kapcsolatos hozzáállásra. Csehszlovákia „példaértékű” nemzetiségpolitikájáról rendszeresen harsogtak a magyar újságok, a „jugós” magyarokra pedig világútlevelük és viszonylagos jólétük miatt egyenesen irigységgel vegyes csodálattal tekintett a hazai közvélemény. A kárpátaljaiakról pedig szólni sem illett, hiszen a „lenini utat járó Szovjetunióban” még csak fel sem merülhetett semmilyen problémás etnikai kérdés. Az iskolákban Trianonról általában mélyen hallgattak, egy-egy bátrabb tanár tett csak egy félmondatnyi megjegyzést, s már így is az állásával játszott. Ha a békediktátum szóba is került a közbeszédben, csak mint a „szocializmus által meghaladott” problémáról értekeztek. Függetlenségi harcaink, nemzeti hőseink gúny, jobb esetben is szőrszálhasogató áltudományos „viták” kereszttüzébe kerültek, melyek végén rendre „kiderült”, hogy valójában milyen kisszerű, széthúzó, és erkölcstelen nép vagyunk, vagy legalábbis voltunk. Ugyan, ki akart volna emlékezni erre a múltra? Általában: a múlt mint olyan, a Kádár-rendszer pszichológiájában nem, vagy csak nagyon ködösen létezett. A „Trabant–telek–bécsi Ibusz utazás” szellemi-erkölcsi Bermuda-háromszögében elveszett nemcsak a határon túli véreinkért, de a velünk egy országban, városban, utcában élőkért érzett felelősségtudat is. Kádár egy leigázott, porig alázott, de forrongó, és büszkeségében vérig sértett országot „vett át” bukott kommunista elődeitől. Első éveit leginkább a saját népétől való rettegés jellemezte. Valószínűleg legszívesebben azt is elfelejtette volna, hogy a határon belül magyarok élnek, nemhogy azon kívül. Faludy György híres versében, melyet a forradalom vérbe fojtásának huszadik évfordulójára írt, így „dicséri”a főtitkárt: „Szívós vagy/ egy országot toltál át Ázsiába”. Fájóan találó szavak, melyeket talán csak annyival lehet még kiegészíteni: Kádár János egy egész nemzetet tolt át a múltnélküliség, a gyökértelenség, a kollektív öntudatlanság szürke birodalmába, a lét és nemlét határmezsgyéjére. Évtizedeket igénybe vevő, kemény, ugyanakkor elodázhatatlan munka lesz e pontról „visszahúzni” a magyarságot.

Vége

(forrás:tortenelemportal.hu)

privi üzi a kormánynak....

Gyerekek!!!Annó rendszerváltás volt, nem pedig módszerváltás!!!!

kora reggeli agyvihar

"Rendőrök szakították félbe a gárdistaavatást
Több száz rohamrendőr hatolt be szombaton Szentendrén arra a magánterületre, ahol a Magyar Gárda egyenruháját viselő félezer ember tett esküt. A bíróság által jogerősen feloszlatott Magyar Gárda eredetileg a Hősök terére tervezett demonstrációt, ezt azonban a rendőrség megtiltotta. A rendezvény végül rendbontás nélkül ért véget szombaton délután fél ötkor."

namármost a sündörgőknek mi a picsa köze van hozzá hogy a magánterületemen mit csinalok?
ilyenkor bezzeg több száz rohamrendőr meg kisfaszom,de mikor a retkes cigány tetvek csinálnak bármi balhét, akkor max jó messze elkocsikázik 1 járőr és baszik segiteni pedig 100% hogy látja mi történik.(volt rá példa vácon is: 3-4 retekegér ütlegelt egy honpolgárt a sünök meg kb 100 m-re nézték.ennyit erről.
megoldás: az EGÉSZ parlamentet a wc-s nénivel együtt a dunába löni.ujraválasztani az egész szart hátha ugy bejön.ha nem ujra a duna....a sünöknek ugyis mind1 ki parancsát követik,droidok csak semmi más.

a másik nagyonokos föcím(origo): "Metálzenész volt a romagyilkosságok egyik gyanúsítottja"
jujj és akkor mivan?? én is hasonló zenét hallgatok akkor énis cigógyilkos vagyok??(nem mondom lennék szívesen ha lehetne vadászni ezekre a tetvekre...)
ráadásul a replika zenekar volt dobosa.se a zenének se a szövegnek az égvilágon semmi köze a rasszizmushoz,stb.(nyomokban sem).ezt csak azért kaparom ide mert még 1-2 ilyen főcim és annyi a zenekarnak.( ők lesznek MO 1.számú skin zenekara vagy mi?:)) a másik:az agyatlan tetvek mostmár a rockereket is verhetik büntetlenül mert most ugye mi is nácik lettünk hirtelen...meghát ugye tudjuk hogy asszociálni,gondolkodni azt végképp nem tudnak(max. 3 osztállyal én se tudnék...) nekik mind1 hosszu haj=rocker=gyikos.
áhhh inkább megyek szarok egyet......

Videó

Kötelező!

Egy nagyon érdekes műsor Trianon előzményeiről, ami után joggal vetődik fel bennünk a kérdés, mit keres még mindig az Országot vágóhídra küldő Károlyi Mihály szobra a Parlament előtt?!

Világpanoráma (Echo TV.) 2009. augusztus 17.
(forrás: utolag.com)

Kádár és Trianon II. rész

Érdekes tény, hogy a magyarországi pártállami diktatúra negyven esztendejének mindkét vezetője a trianoni határokon túl született. Rákosi Mátyás a délvidéki Adán, Kádár pedig Fiumében látta meg a napvilágot. Mindez azonban puszta kuriózumon kívül más egyebet aligha jelenthetett kettejük világnézetében. Meggyőződéses, dogmatikus kommunisták lévén, ennek nyilván nem sok jelentőséget tulajdonítottak. Ennek egyértelmű jele volt, hogy a szomszédos szocialista országokkal (az ötvenes években Jugoszláviával, 1968-ban Csehszlovákiával, a hetvenes-nyolcvanas években pedig Romániával) előforduló konfliktusok idején egyetlen szóval vagy gesztussal sem utaltak Trianonra, de még a határon túl rekedt magyarságra se nagyon. Rákosi a leghisztérikusabb hidegháború idején, Jugoszlávia lerohanásának küszöbén sem gondolt egy percig sem szülőföldje visszacsatolására. Az elvesztett területek mindvégig, következetesen tabutémát képeztek a kommunista párton belül és azon kívül is. Révai József, a korszak ideológiai és „kultúrpápája” utoljára 1945 szeptemberében ejtette ki száján nyilvánosan a „Trianon” kifejezést egy szakszervezeti nagygyűlésen – s ott is csak azért, hogy jelezze, ez a téma véglegesen le van zárva, az „uralkodó körök bűnös politikája miatt” a revízió lehetőségét mindörökre eljátszottuk. [1] Ez a tendencia 1956-ot követően csak felerősödött. Kádárék ugyan novemberben a nemzeti függetlenségen és méltóságon esett csorbák kiküszöbölését ígérték – ez azonban kimerült a címer és némileg a fegyveres testületek egyenruhájának megváltoztatásában. Jó ideig nemhogy Trianonról, de még a magyar függetlenségi harcokról és azok mártírjairól sem lehetett megemlékezni. A Párt március 15-e, egyébként eredetileg tervezett, munkaszüneti nappá nyilvánításától is visszariadt a „Márciusban Újra Kezdjük” (MUK) plakátok megjelenése után. Az október 6. – november 4. párhuzam pedig már olyannyira nyilvánvaló lett volna, hogy az aradi vértanúk emléknapja hosszú évtizedekig szóba sem kerülhetett. Természetesen Trianon tabu-jellege is megmaradt, sőt bizonyos tekintetben még fokozódott is.

A környező államok vezetői általában nem bíztak Kádárban és körében – s általában véve örültek volna annak, ha 1919-hez hasonlóan ők is részt vehettek volna a magyarországi „rendcsinálásban”. 1956 őszén szorgosan ajánlkoztak is Moszkvának, de Hruscsov – a világháborús tapasztalatokból okulva – nagyon jól tudta, hogy a román vagy csehszlovák haderő megjenelése még a tapasztaltnál is elkeseredettebb ellenállást váltott volna ki, így udvariasan visszautasította Prága és Bukarest igyekezetét. Saját nemzetközi elszigeteltségével tisztában volt a szovjet szuronyok hátán hatalomra került budapesti vezetés is, így mindenáron igyekezett elnyerni a szomszédos országok bizalmát. Ennek legkézenfekvőbb módja a határok sérthetetlenségének hangsúlyozása, és a „nacionalista elhajlásoktól” való szigorú elhatárolódás volt. Kádár ugyanis nagyon jól érezte, hogy a környező „testvérországok” 1956 októberében-novemberében nem csak az antikommunista forradalmi hullám továbbterjedésétől ijedtek meg, hanem egy független Magyarország megszületésének lehetőségétől is. (Ezt bizonyítja, hogy mind Erdélyben, mind Felvidéken elsősorban a magyar értelmiséget érték retorziók, holott rendszerellenes másként gondolkodókat találtak volna bőven Prágában vagy Bukarestben is.) Egy szuverén állam ugyanis minden bizonnyal Rákosiéknál jóval nagyobb hangsúlyt fektetett volna a határon túli magyarság érdekeinek érvényesítésére, jogainak védelmére. Pontosan ez volt az, amiről a rezsimnek sürgősen le kellett mondania, ha meg akarta szilárdítani nemzetközi helyzetét – legalább a szovjet gyarmati blokkon belül. E célt szolgálta Kádár 1958-as romániai látogatása, illetve még ez év végén Münnich csehszlovákiai vizitje. Mindketten siettek leszögezni, hogy hazánknak semmilyen területi követelése nincs szomszédai irányában, valamint, hogy „példamutatónak” tartják a két ország nemzetiségi politikáját, amelyet a „lenini útmutatások” mentén folytatnak. S ami még fontosabb: a helyi magyar kisebbséggel való bánásmódot az adott állam belügyének tekintik. [2] Ez az akkori kontextusban gyakorlatilag nem csak az elcsatolt területekről, hanem az ott élő magyarságról való lemondást is jelentette. Prága és Bukarest fellélegezhetett: Kádárban, ha lehet, még Rákosinál is lojálisabb „szövetségesre” leltek. Az új budapesti vezetés zöld utat kapott – ahogyan az erdélyi és a felvidéki magyarság maradék jogainak felszámolása is. Csehszlovákiában az oktatás „szocialista patriotizmusának” jegyében megkezdték a magyar és szlovák tannyelvű osztályok összevonását, majd az 1960-as alkotmányreform keretében úgy módosították a közigazgatási egységeket, hogy azok mindegyikében a magyarok legyenek kisebbségben. Kádárék szervilizmusáért nem maradt el a román „hála” sem. 1959. márciusában egyesítették a Kolozsvári román Babes és a magyar Bolyai Egyetemet, majd egy évvel később átszabták a Magyar Autonóm Tartomány határait, s így ott a magyarság részaránya 77,3%-ról, 62%-ra csökkent, s a vezetést is jórészt románok vették át. („Az autó magyar, de a sofőr román” – tartotta akkoriban az ironikus székely mondás.) Nyolc évvel később aztán felszámolták a már amúgy is csak látszat-önrendelkezést nyújtó közigazgatási egységet.

(folyt. köv.)

(Forrás: tortenelemportal.hu )

Kádár és Trianon I. rész

Trianon: nemzeti tragédia. A kommunizmus: nemzetközi eszme. Mindez ugyan nyújthatott ideológiai alapot az előbbi több évtizedes agyonhallgatásához, de önmagában még nem determinálta, hogy a múlt minden sokkhatását és megpróbáltatását a közösség kollektív tudatalattijának legmélyére ássák. Más szocialista diktatúrákban nem is történt így. Sőt: a nemzetet ért múltbéli sérelmeket a marxista osztályharcos szemlélet kereteibe illesztve a „vonalas” történelemszemlélet szerves részeivé, néhol sarkköveivé tették. E képletben természetesen a magyarok voltak –általában osztály-hovatartozástól függetlenül – a „kizsákmányoló feudális urak”, s az újdonsült, államalkotónak nevezett nemzet fiai az „elnyomott dolgozó parasztok”. Ugyanakkor a szomszédos országok „múlt-gyártói” nem zavartatták magukat, amikor saját népük gyermekeiként könyveltek el magyar főnemeseket vagy uralkodókat a „román” Hunyadi Jánostól és Mátyástól a szlovák „Matej Cak”-ig, és Petőfiig. A környező népek eredetmondáit, illetve utólagosan szerkesztett koncepióit – a dákoromán kontinuitáselméletet vagy a „Nagymorva Birodalom” legendáját – pedig egzakt történelmi tényként oktatták az iskolákban. A „szocialista nemzetköziség” gondolata tehát Magyarországon (és talán a Szovjetunió tizenhatodik tagköztársaságának csúfolt Mongólián) kívül sehol sem jelentette a nemzeti hagyományok megtagadását, legfeljebb azok átértelmezését oly módon, hogy beilleszthetőek legyenek a marxista dogmatikába. Adja magát a kérdés: Hazánkban mégis miért alakult így?


Magyarország ezzel szemben elvesztette a háborút, komoly németellenes ellenállás nem volt (az ellenséges szomszédos országok gyűrűjétől és a szovjet megszállástól rettegő országban ennek nem is lehetett volna számottevő tömegbázisa), s amennyi volt, azt is a hazatérő moszkoviták riválisai, a hazai kommunisták vagy a Bajcsy-Zsilinszkyhez kötődő kisgazda körök szervezték. Így aztán az újjászerveződő MKP nem, vagy csak alig fektetett hangsúlyt erre – annál nagyobb előszeretettel hangsúlyozták az ország „utolsó csatlósi” szerepét, a Horthy-rendszer, sőt az egész társadalmi elit felelősségét a történtekben. Ekkor született meg a „bűnös nemzet” máig ható, s egészen 1989-ig kizárólagos dogmaként élő sztereotip képe. Eközben a környező országok kommunistái igyekeztek saját népük felelősségét elbagatellizálni, és lehetőleg mindent a „fasiszta” magyarokra kenni. Magyarországon már 1945 tavaszától (tehát jóval a diktatúra tényleges kiépülése előtt) világos volt, hogy Trianonnak még a puszta említése is bármilyen politikai erőt ellehetetlenít. Ezzel szemben a csehszlovák vagy román kommunisták kísérletet is alig tettek saját népük sovinisztáinak megfékezésére, sok esetben lelkesen helyeseltek a magyarellenes uszításra. A hatvanezer délvidéki magyar bestiális lemészárlásában pedig egyenesen vezető szerepet játszottak Tito partizánjai. (A Vörös Hadsereg által szibériai haláltáborokba hurcolt kárpátaljai magyar férfiak tízezreiről nem is beszélve.) Kezdetektől érezhető volt tehát a Kárpát-medence marxistái között egyfajta aszimmetrikus nemzetköziség, mely szerint a nacionalizmus, a nemzeti türelmetlenség egyfajta „magyar privilégiummá” vált, míg szomszédainknál a legszélsőségesebb magyargyűlölet is pusztán az egészséges „szocialista hazafiság” megnyilvánulása volt. Máig nem tisztázott egyértelműen, hogy mennyiben tehető ezért felelőssé a kelet-közép-európai pax sovietica szellemében fogant moszkvai ukázok sora, és a magyar kommunisták nemzetsemleges vagy épp kifejezetten nemzetellenes attitűdje.

(folyt. köv.)

(Forrás: tortenelemportal.hu )

AZ AMNESTY INTERNATIONAL KÖZLEMÉNYE:

A londoni székhelyű szervezet a hét végén adott ki közleményt a pár nappal korábban történt kislétai gyilkosság apropóján. Az AI emlékeztetett arra, hogy már korábban is aggodalmának adott hangot a magyarországi romák elleni egyre gyakoribbá váló támadások miatt.

Az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) adatai szerint 2008 januárja és 2009 júniusa között 39 alkalommal ért támadás romákat Magyarországon. Ezek a bűncselekmények nyolc halálos áldozatot követeltek - idézte fel az Amnesty International. Hozzátette, hogy a roma közösségben a félelem légköre kezd eluralkodni a romákat érő sorozatos támadások nyomán, amelyek közül a szervezet a tatárszentgyörgyi, a tiszalöki és a nagycsécsi eseteket emelte ki.

Az emberi jogi szervezet üdvözölte, hogy a magyar kormány határozottan elítélte a romák elleni támadásokat. Az AI hangsúlyozta, hogy mielőbb eredményes rendőrségi vizsgálatra van szükség. A szervezet utalt arra, hogy több rasszista indíttatású támadás vizsgálata során történtek szabálytalanságok. A tatárszentgyörgyi gyilkosság után például a helyszínre kiérkező rendőrök megsértették a helyszínelés szabályait - írta az AI az ERRC, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezetek jelentéseire hivatkozva.

Az AI aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Magyarországon több rasszista indíttatású támadás is történhet, amelyet nem jelentenek be a hatóságoknak. Az Európa Tanács fajgyűlölet- és intolerancia-ellenes bizottsága (ECRI) Magyarországról szóló legutóbbi jelentésében megjegyezte, hogy az ilyen jellegű támadások áldozatai gyakran vonakodnak feljelentést tenni szégyenérzetük vagy a megtorlás miatti félelmük miatt, vagy esetleg azért, mert úgy érzik, a hatóságok a vizsgálat során nem fektetnek kellő hangsúlyt a rasszista indítékra - állt az AI közleményében.

Egy újságcikk margójára

Amint az várható volt, előbb vagy utóbb, de a külföldi sajtó is foglalkozni kezdett az itthoni "romatámadásokkal". Kíváncsi lennék, ezúttal ki informálta a belga lapot arról, hogy itt - ismerős szófordulattal élve, - a cigányokat egyenként vadásszák le. De azt hiszem mindegy is ki volt az a "jóakaró", aki hazánkat újfent sikeresen bemocskolta nyugaton. Mégis felvetődik bennem a kérdés, kinek is jó ez? Kinek is használ, hogy Magyarország, mint cigányüldöző, rasszista állam legyen feltüntetve? Azt hiszem, mint mindig, ezúttal is rossz helyen keresik a megoldást. Nem arról van szó, hogy ebben az országban nincsen gond a nemzet testén piócaként élő cigánysággal. Ez természetesen nem igaz. Abban bizonyára igaza van a belga lapnak, hogy az embereknek már nagyon, de nagyon elege van ebből a léhűtő, az együttélés minimumára sem képes, a befogadót a végtelenségig kihasználó, kulturálatlan csoportból. Kár lenne tagadni és felesleges. Már csak azért is, mert maguk a belgák is legszívesebben az országhatárukon kívül tudnák hívatlan vendégeiket.

Mint, ahogy bárhol másutt a világban ugyanezt tennék a beilleszkedni képtelen, a vendégszeretettel a végsőkig visszaélő, élősködő népcsoporttal. Legyen az cigány vagy akár eszkimó.

Ám azt sugallni, hogy itt szinte sportot űznek abból, hogy a cigányokat lelövik, az már enyhe csúsztatás. Az ország lejáratása. Tiltakozni, úgy érzem mégsem fog senki. Nem fog semelyik politikusunk habzó szájjal helyreigazítást kérni a belgáktól, ezt már most biztosra veszem. Talán éppen azért, mert ez az egész cirkusz erre ment ki. Magyarországot a lehető legrosszabb színben feltüntetni. Olyan államnak beállítani, ahol vadászfegyverrel vadásznak a cigányokra, ahol a kisebbséget lelövöldözni nemzeti sport, ahol ráadásul egy egész ország asszisztál hozzá. Ravaszul megtervezett színjáték, aminek a nagyon súlyos, sőt katasztrofális következményei sem érdeklik már a haszonélvezőit. Lényeg, hogy az ország elhiggye, hogy itt a cigányokat már nem csak gyűlölik, hanem meg is ölik. A sima antiszemitázás, rasszistázás már nem bizonyult elég hatékonynak. Az emberek ugyanis egyre inkább a saját bőrükön érezték a beilleszkedésre képtelen, here módjára a társadalom nyakán élő kisebbség agresszivitását. A rasszistázás már nem váltott ki tömeges hívószót a jobboldali elleni összefogásra. Az orbánviktorozás, meg a sorba egymás után kiderülő MSZP-s, SZDSZ-es korrupciós ügyek után pláne nem. Itt már valami igazán súlyos probléma kellett. Ami még képes talpra állítani a baloldalt, ami még újra harcba hívja a már tőlük is skorbutot kapó régi harcostársakat.

Pengeélen táncolás, de ez volt az egyetlen és utolsó lehetőség. Újra elővenni a már ezerszer elővett, de garantált sikert ígérő rasszista kártyát. Ám ezúttal már gyilkossággal megtoldva. A terv egyelőre bevált. A híradók másról sem szólnak, mint arról, hogy itt halomra lövik a cigányokat. A nagy nevű nemzetközi újságok, címoldalon hozzák az egymást követő magyarországi cigánygyilkosságokat. Az emberek már lassan az utcára sem mernek kimenni. Úgy tűnik egyelőre minden rendben van. Lassan közeleg az idő amikor már a nyugat is egy emberként fogja követelni, hogy az emberek szavazzanak az MSZP-re, mint az egyetlen pártra, amely képes ezt az egyre jobban elterjedő cigányellenességet megfékezni. A terv, egyelőre működik. Gyilkost is találnak majd, ha a szükség úgy hozza.

Belga lap elemzése:
romaellenes gyűlölethullám söpör végig Magyarországon

A magyarországi romaellenes támadásokról közölt cikket a Le Soir című, francia nyelvű belga lap hétvégi számában.

A szerző leírta a kislétai gyilkosság körülményeit, kiemelte, hogy a bűncselekmény sorozatba illeszkedik, és hogy az eddigi összesen 16 romaellenes erőszakos tett immár hat halálos áldozatot követelt.

Kitért arra, hogy a figyelem a szélsőjobbra irányul. Megemlítette, hogy Vona Gábor, a Jobbik vezetője "a romakérdés megoldásáról" beszél. A cikk továbbá utalt a bíróság által feloszlatott Magyar Gárdára is, és megjegyezte, hogy a veszprémi kézilabdás gyilkosság után romaellenes gyűlölethullám söpört végig Magyarországon.

A Le Soir beszámolt arról, hogy egy közelmúltban végzett magyarországi közvélemény-kutatás eredménye szerint a megkérdezettek 81 százalékának ellenérzései vannak a romákkal szemben, és hasonló arányban úgy vélekednek, hogy a romák "nem szeretnek dolgozni".

A romák egyre kevésbé bíznak a rendőrségben, és egyes településeken megkezdték saját önvédelmi milícia szervezését - olvasható a belga lapban.


(Híradó)

mindörökké madzsar sziget

Adjon az Isten!

Verőcén egy igen jelentős, és nagyon agresszív cigány kisebbség él! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ugyan ez a család, és bandája néhány hónapja megkéselte a Verőcei Jobbik elnökét, és két barátját. Az eljárás a mai napig tart! A tegnapi verekedés nem a benzinkúton, hanem a vasútállomástól a Magyar szigethez vezető úton történt. Ez az út, sajnos a putrik mellett vezet. Az eset csak annyira volt spontán, hogy a múlt heti késelés ( ahol minden érintett cigány volt ) áldozatait siratták, gyászolták a mokkák, ott volt a bő rokonság, ( mintegy száz cigány ), jól bekannásborozva úgy döntöttek, hogy a mellettük haladó úton megtámadják a szórakozni vágyó Magyarokat! Nyolc hazafit bántalmaztak, majd ezen felbuzdulva, gondolták, vascsövekkel megtámadják az ott elhaladó autókat is! Segítséget is kaptak, a rokonok gyorsan elkéredzkedtek a gyárból! Szabályosan lezárták a Csattogó völgybe vezető utat! E közben a szigeten mintegy ötszáz hazafi készült az útzár ( feloldására ), de ezt a szervezők megakadályoztá

k, féltve üzleti érdekeiket, mondván akkor bezárják a szigetet! A Becsület, az hogy Mi vagyunk itthon, hogy nyolc szórakozni vágyó Magyar fiatal megsérült, hogy a cigányok jogtalanul közterületen lezártak egy utat, nem volt számukra szempont!
Közben megérkezett a sündörség is, persze ellentétben a hazafikkal szemben jól bejáratott módszerrel, nem volt könnygáz, nem volt oszlatás, őrizetbe sem vettek senkit! Hagyták tovább folytatni a jogellenes magatartást! Az út maradt lezárva, ( ami azóta is le van! ) a szigetre érkezőknek kerülővel Kismaroson keresztül kellett megközelíteniük a szigetet, egy erdei ösvényen! Persze a rendezőket ez sem zavarta, csak a belépő fogyjon! Ekkorra megérkezett a Magyar Gárda néhány Gárdistája, közölték, hogy a Gárda készenlétben van, és ha szükség van rájuk, negyven perc alatt jelentős létszámmal felszabadítják a lezárt utat! Erre az egyik szervező teljesen kiakadt, hogy mit képzelnek, ki hívta őket ide, és miért akarnak beleköpni az Ő levesükbe!? A Gárdára semmi szükség az út maradjon csak lezárva, a Magyarok megfélemlítve, húzzuk be a hazánkban fülünk farkunk, hagyjuk, hogy a fejünkre .........nak, csak a buli meg ne álljon! Ekkorra rendőri vezetők is megérkeztek, közölték hogy a cigányok méltóztattak behúzódni a putrikba, de az út a következő egy héten zárva marad, mivel sosem lehet tudni, mikor támad újra kedvük Magyart verni! Így a Gárda beavatkozása okafogyottá vált, mivel az utat most már nem a romák, hanem a rendőrök tartják zárva! Az eset kapcsán, azért elgondolkodtató a rendőrség kettős mércéje, a Vármegyések hozzáállása, beleértve a vezetőiket is hiszen ők is személyesen jelen voltak, a Gárda önzetlen segítőkészsége ( amit most először nem köszöntek meg nekik ), pedig mintegy negyven Gárdista éjfélig a bejáratnál őrködött! Tehát az út lezárva, a só megy tovább, megdagad néhány zseb, mi Magyarok meg szégyellhetjük magunkat megint. Hiszen ez nem egy falusi farsangi bál, hanem a Magyar Sziget, a nemzeti oldal nagy összejövetele! Ha itt megtehetik ezt velünk, akkor már nincs sok hátra!

99 éves korában elhunyt Püski Sándor

Püski Sándor 1911-ben született Békésen, tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán végezte, majd megalapította a Magyar Élet Könyvkiadót, amely főleg a népi írók műveit jelentette meg. 1942-ben és 1943-ban a szárszói konferenciák egyik szervezője volt.

Koholt vádak alapján 1962-ben bebörtönözték, ahonnan 1963-ban szabadult. 1966-ban Erdei Ferenc író, politikus segítségével útlevelet kaptak feleségével, és meglátogatták gyermekeiket Amerikában, majd 1970-ben kivándoroltak New Yorkba. Itt alapította meg 1975-ben a Püski Kiadót, emellett kiállításokat, filmvetítéseket, előadásokat szervezett, és számtalan magyar művészt, írót, tudóst látott vendégül. A Püski Kiadó 1988-ban Budapesten, a Krisztina körúton alapította meg kiadóját és könyvkereskedését.

Püski Sándor részt vett a Nemzeti Demokrata Szövetség alapításában, amelynek 1991 és 1996 között tagja volt. 1995-től a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja volt.

1990-ben Bethlen Gábor-, 1995-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-, 1996-ban Magyar Örökség és Bocskai István-díjat, valamint Pro Urbe Budapest kitüntetést kapott. 2001-ben az I. kerület díszpolgára lett, 2002-ben a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét nyerte el, 2003-ban az Év Könyve díjjal, 2004-ben Magyar Művészetért elismeréssel jutalmazták. 2005-ben feleségével együtt Szent István-díjat kapott, kilencvenedik születésnapján, 2001 februárjában pedig Mádl Ferenc államfő a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki.

2002-ben Püski Sándor maga is írásra adta a fejét, Könyves sors, magyar sors című munkájában életéről, munkásságáról, és az ezzel szorosan összefüggő népi mozgalom születéséről és kifejlődéséről adott képet.

Videó

Érdekességek, a 2001. szeptember 11.-én történtekkel kapcsolatban





Világpanoráma (Echo TV.) 2007. július 31.
(forrás: Utólag.com)