Trianon: nemzeti tragédia. A kommunizmus: nemzetközi eszme. Mindez ugyan nyújthatott ideológiai alapot az előbbi több évtizedes agyonhallgatásához, de önmagában még nem determinálta, hogy a múlt minden sokkhatását és megpróbáltatását a közösség kollektív tudatalattijának legmélyére ássák. Más szocialista diktatúrákban nem is történt így. Sőt: a nemzetet ért múltbéli sérelmeket a marxista osztályharcos szemlélet kereteibe illesztve a „vonalas” történelemszemlélet szerves részeivé, néhol sarkköveivé tették. E képletben természetesen a magyarok voltak –általában osztály-hovatartozástól függetlenül – a „kizsákmányoló feudális urak”, s az újdonsült, államalkotónak nevezett nemzet fiai az „elnyomott dolgozó parasztok”. Ugyanakkor a szomszédos országok „múlt-gyártói” nem zavartatták magukat, amikor saját népük gyermekeiként könyveltek el magyar főnemeseket vagy uralkodókat a „román” Hunyadi Jánostól és Mátyástól a szlovák „Matej Cak”-ig, és Petőfiig. A környező népek eredetmondáit, illetve utólagosan szerkesztett koncepióit – a dákoromán kontinuitáselméletet vagy a „Nagymorva Birodalom” legendáját – pedig egzakt történelmi tényként oktatták az iskolákban. A „szocialista nemzetköziség” gondolata tehát Magyarországon (és talán a Szovjetunió tizenhatodik tagköztársaságának csúfolt Mongólián) kívül sehol sem jelentette a nemzeti hagyományok megtagadását, legfeljebb azok átértelmezését oly módon, hogy beilleszthetőek legyenek a marxista dogmatikába. Adja magát a kérdés: Hazánkban mégis miért alakult így?
Magyarország ezzel szemben elvesztette a háborút, komoly németellenes ellenállás nem volt (az ellenséges szomszédos országok gyűrűjétől és a szovjet megszállástól rettegő országban ennek nem is lehetett volna számottevő tömegbázisa), s amennyi volt, azt is a hazatérő moszkoviták riválisai, a hazai kommunisták vagy a Bajcsy-Zsilinszkyhez kötődő kisgazda körök szervezték. Így aztán az újjászerveződő MKP nem, vagy csak alig fektetett hangsúlyt erre – annál nagyobb előszeretettel hangsúlyozták az ország „utolsó csatlósi” szerepét, a Horthy-rendszer, sőt az egész társadalmi elit felelősségét a történtekben. Ekkor született meg a „bűnös nemzet” máig ható, s egészen 1989-ig kizárólagos dogmaként élő sztereotip képe. Eközben a környező országok kommunistái igyekeztek saját népük felelősségét elbagatellizálni, és lehetőleg mindent a „fasiszta” magyarokra kenni. Magyarországon már 1945 tavaszától (tehát jóval a diktatúra tényleges kiépülése előtt) világos volt, hogy Trianonnak még a puszta említése is bármilyen politikai erőt ellehetetlenít. Ezzel szemben a csehszlovák vagy román kommunisták kísérletet is alig tettek saját népük sovinisztáinak megfékezésére, sok esetben lelkesen helyeseltek a magyarellenes uszításra. A hatvanezer délvidéki magyar bestiális lemészárlásában pedig egyenesen vezető szerepet játszottak Tito partizánjai. (A Vörös Hadsereg által szibériai haláltáborokba hurcolt kárpátaljai magyar férfiak tízezreiről nem is beszélve.) Kezdetektől érezhető volt tehát a Kárpát-medence marxistái között egyfajta aszimmetrikus nemzetköziség, mely szerint a nacionalizmus, a nemzeti türelmetlenség egyfajta „magyar privilégiummá” vált, míg szomszédainknál a legszélsőségesebb magyargyűlölet is pusztán az egészséges „szocialista hazafiság” megnyilvánulása volt. Máig nem tisztázott egyértelműen, hogy mennyiben tehető ezért felelőssé a kelet-közép-európai pax sovietica szellemében fogant moszkvai ukázok sora, és a magyar kommunisták nemzetsemleges vagy épp kifejezetten nemzetellenes attitűdje.
(folyt. köv.)
(Forrás: tortenelemportal.hu )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése