Érdekes tény, hogy a magyarországi pártállami diktatúra negyven esztendejének mindkét vezetője a trianoni határokon túl született. Rákosi Mátyás a délvidéki Adán, Kádár pedig Fiumében látta meg a napvilágot. Mindez azonban puszta kuriózumon kívül más egyebet aligha jelenthetett kettejük világnézetében. Meggyőződéses, dogmatikus kommunisták lévén, ennek nyilván nem sok jelentőséget tulajdonítottak. Ennek egyértelmű jele volt, hogy a szomszédos szocialista országokkal (az ötvenes években Jugoszláviával, 1968-ban Csehszlovákiával, a hetvenes-nyolcvanas években pedig Romániával) előforduló konfliktusok idején egyetlen szóval vagy gesztussal sem utaltak Trianonra, de még a határon túl rekedt magyarságra se nagyon. Rákosi a leghisztérikusabb hidegháború idején, Jugoszlávia lerohanásának küszöbén sem gondolt egy percig sem szülőföldje visszacsatolására. Az elvesztett területek mindvégig, következetesen tabutémát képeztek a kommunista párton belül és azon kívül is. Révai József, a korszak ideológiai és „kultúrpápája” utoljára 1945 szeptemberében ejtette ki száján nyilvánosan a „Trianon” kifejezést egy szakszervezeti nagygyűlésen – s ott is csak azért, hogy jelezze, ez a téma véglegesen le van zárva, az „uralkodó körök bűnös politikája miatt” a revízió lehetőségét mindörökre eljátszottuk. [1] Ez a tendencia 1956-ot követően csak felerősödött. Kádárék ugyan novemberben a nemzeti függetlenségen és méltóságon esett csorbák kiküszöbölését ígérték – ez azonban kimerült a címer és némileg a fegyveres testületek egyenruhájának megváltoztatásában. Jó ideig nemhogy Trianonról, de még a magyar függetlenségi harcokról és azok mártírjairól sem lehetett megemlékezni. A Párt március 15-e, egyébként eredetileg tervezett, munkaszüneti nappá nyilvánításától is visszariadt a „Márciusban Újra Kezdjük” (MUK) plakátok megjelenése után. Az október 6. – november 4. párhuzam pedig már olyannyira nyilvánvaló lett volna, hogy az aradi vértanúk emléknapja hosszú évtizedekig szóba sem kerülhetett. Természetesen Trianon tabu-jellege is megmaradt, sőt bizonyos tekintetben még fokozódott is.
A környező államok vezetői általában nem bíztak Kádárban és körében – s általában véve örültek volna annak, ha 1919-hez hasonlóan ők is részt vehettek volna a magyarországi „rendcsinálásban”. 1956 őszén szorgosan ajánlkoztak is Moszkvának, de Hruscsov – a világháborús tapasztalatokból okulva – nagyon jól tudta, hogy a román vagy csehszlovák haderő megjenelése még a tapasztaltnál is elkeseredettebb ellenállást váltott volna ki, így udvariasan visszautasította Prága és Bukarest igyekezetét. Saját nemzetközi elszigeteltségével tisztában volt a szovjet szuronyok hátán hatalomra került budapesti vezetés is, így mindenáron igyekezett elnyerni a szomszédos országok bizalmát. Ennek legkézenfekvőbb módja a határok sérthetetlenségének hangsúlyozása, és a „nacionalista elhajlásoktól” való szigorú elhatárolódás volt. Kádár ugyanis nagyon jól érezte, hogy a környező „testvérországok” 1956 októberében-novemberében nem csak az antikommunista forradalmi hullám továbbterjedésétől ijedtek meg, hanem egy független Magyarország megszületésének lehetőségétől is. (Ezt bizonyítja, hogy mind Erdélyben, mind Felvidéken elsősorban a magyar értelmiséget érték retorziók, holott rendszerellenes másként gondolkodókat találtak volna bőven Prágában vagy Bukarestben is.) Egy szuverén állam ugyanis minden bizonnyal Rákosiéknál jóval nagyobb hangsúlyt fektetett volna a határon túli magyarság érdekeinek érvényesítésére, jogainak védelmére. Pontosan ez volt az, amiről a rezsimnek sürgősen le kellett mondania, ha meg akarta szilárdítani nemzetközi helyzetét – legalább a szovjet gyarmati blokkon belül. E célt szolgálta Kádár 1958-as romániai látogatása, illetve még ez év végén Münnich csehszlovákiai vizitje. Mindketten siettek leszögezni, hogy hazánknak semmilyen területi követelése nincs szomszédai irányában, valamint, hogy „példamutatónak” tartják a két ország nemzetiségi politikáját, amelyet a „lenini útmutatások” mentén folytatnak. S ami még fontosabb: a helyi magyar kisebbséggel való bánásmódot az adott állam belügyének tekintik. [2] Ez az akkori kontextusban gyakorlatilag nem csak az elcsatolt területekről, hanem az ott élő magyarságról való lemondást is jelentette. Prága és Bukarest fellélegezhetett: Kádárban, ha lehet, még Rákosinál is lojálisabb „szövetségesre” leltek. Az új budapesti vezetés zöld utat kapott – ahogyan az erdélyi és a felvidéki magyarság maradék jogainak felszámolása is. Csehszlovákiában az oktatás „szocialista patriotizmusának” jegyében megkezdték a magyar és szlovák tannyelvű osztályok összevonását, majd az 1960-as alkotmányreform keretében úgy módosították a közigazgatási egységeket, hogy azok mindegyikében a magyarok legyenek kisebbségben. Kádárék szervilizmusáért nem maradt el a román „hála” sem. 1959. márciusában egyesítették a Kolozsvári román Babes és a magyar Bolyai Egyetemet, majd egy évvel később átszabták a Magyar Autonóm Tartomány határait, s így ott a magyarság részaránya 77,3%-ról, 62%-ra csökkent, s a vezetést is jórészt románok vették át. („Az autó magyar, de a sofőr román” – tartotta akkoriban az ironikus székely mondás.) Nyolc évvel később aztán felszámolták a már amúgy is csak látszat-önrendelkezést nyújtó közigazgatási egységet.
(folyt. köv.)
(Forrás: tortenelemportal.hu )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése