Nem szükséges krizeológusnak lennünk ahhoz, hogy megállapíthassuk: a társadalom életkörülményei drámaian romlanak az utóbbi időben, a kormányzat azonban – az emberi psziché legelemibb szabályait figyelmen kívül hagyva – láthatóan fel sem méri, hogy ez a helyzet hova vezethet. Pedig Robert Cialdini, az arizonai egyetem társadalomlélektan tanárának A befolyásolás lélektana (Magyar Pszichológiai és Egészséglélektani Társaság, 1999) c. könyvében olyan tények sorakoznak, amelyeknek óvatosságra kellene inteniük a kormányon lévőket, hacsak nem törekednek szándékosan a saját népükkel való konfrontálódásra, amit persze bizonyos jelekből ítélve egyáltalán nem lehet kizárni.
Az ember cselekedeteit legfiatalabb korától irányító (a kereskedők, reklámozók és tömeg-manipulátorok által jól ismert és hasznosított) alapelv az ún. ritkasági érték, amely röviden azt jelenti, hogy minél ritkább valami, annál kívánatosabb, és annál jobban ácsingózunk utána. Még erősebb a birtoklási vágyunk, ha tudjuk, hogy rajtunk kívül más is pályázik annak tárgyára. Ezt az érzést használják ki például a használtautó-kereskedők, amikor alku közben arra figyelmeztetnek, hogy egy másik érdeklődő elhappolja előlünk az üzletet, ha nem döntünk gyorsan.
Létezik azonban egy, az előzővel összefüggő másik jelenség is, amelynek igencsak nyugtalanítania kellene a politikusokat, arra késztetve őket, hogy nagyobb érdeklődést tanúsítsanak a társadalomlélektan kutatási eredményei iránt. A Jack Brehm által (A theory of psychological reactance, 1966, Acedemic Press) „pszichológiai reaktancia” névvel illetett elmélet szerint ugyanis valahányszor azt gondoljuk, hogy a szabadságunkat korlátozzák vagy fenyegetik, hirtelen sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítunk neki és még inkább ragaszkodunk hozzá. Ez magyarázza azt, hogy amikor egy tárgy megritkul vagy valami megakadályoz bennünket abban, hogy megszerezzük, erre azzal reagálunk, hogy még jobban kívánjuk azt, mert ahogy csökken birtoklásának a lehetősége, úgy szűkül a szabadságunk is.
Ez a jelenség igen korán, már a harmadik életév folyamán jelentkezik az embernél, amikor a közeli környezetétől különvált autonóm egyénként kezdi magát felfogni és tudatára ébred személyi szabadságának. Ugyanez történik a gyermekkorból kilépő tinédzserek esetében is, amikor megjelenik náluk a szülői gyámkodástól való függetlenedés vágya. Legjobb illusztrációja ennek az ún. Rómeó és Júlia szindróma, amely arra sarkall egyes fiatalokat, hogy szüleikkel szembeszállva éljék át szerelmi kalandjaikat, annál intenzívebbnek érezvén a szerelmi vágyakozást, minél erősebb a családi tiltás.
Mindez általános módon abban a törekvésben nyilvánul meg, hogy jobban kívánjuk és többre értékeljük azt, ami tiltott, ami rövid távon hiányozni fog vagy aminek a birtoklásáért kénytelenek vagyunk másokkal versenyezni. A tiltás fokozza az ellenkezést, a cenzúra növeli a tudásvágyat, egy titkosnak vagy bizalmasnak feltételezett információt még fontosabbnak tekintünk.
Kormányzóinknak a jelek szerint fogalmuk sincs róla, hogy a vágy tárgyának azonnali megritkulása által kiváltott reakcióknak adott esetben politikai következményeik lehetnek, és össztársadalmi szintű zavar(gás)ok forrásává válhatnak. Amint azt James C. Davies amerikai szociológus, az oregoni egyetem politikai tudományok professzora kimutatta (When Men Revolt and Why – A Reader in Political Violence and Revolution, The Free Press, 1971), a forradalmakra jellemző módon akkor kerül sor, amikor egy társadalmi és gazdasági fellendülést követően drasztikusan megváltozik a konjunktúra. Történelmileg nem az elnyomott társadalmi kategóriák lázadnak fel, amelyek számára lényegében sohasem változik semmi, hanem azok, amelyeknek az életkörülményei javultak, és amelyek nem hajlandók elfogadni, hogy hirtelen elveszítik korábbi vívmányaikat. A forradalom kirobbanásának Davies által azonosított hét feltétele: az életszínvonal növekedés utáni visszaesése, fokozódó osztályharc és (ebből eredő) kiábrándulás, egy irányvesztett értelmiségi nemzedék léte, inkompetens kormányzat, a vezetés kudarca, fiskális (államkincstári) felelőtlenség, az erő(szakszervek) alkalmatlan és következetlen alkalmazása. Magyarországon momentán mind a hét feltétel adott.
A történelem folyamán bekövetkezett forradalmak vizsgálata azt mutatja, hogy ezeket szinte mindig az érintett népek életfeltételeinek brutális leromlása váltotta ki. Számos példa van minderre a legutóbbi időszakban is. Többek között ez történt 1989 februárjában a caracasi éhséglázadás idején, amely nagymértékben hozzájárult Hugo Chávez három évvel későbbi (sikertelen) katonai hatalom-átvételi kísérletéhez, majd az 1998-as választási győzelméhez, vagy 1991 augusztusában, amikor az oroszok fellázadtak a puccsisták ellen, akik megpróbáltak véget vetni a gorbacsovi reformoknak és a rezsim liberalizálódásának, vagy a 2001 decemberében kitört argentínai éhséglázadás folyamán, amelynek a következményeibe rövid úton belebukott csaknem az egész akkori politikai garnitúra, és amelynek a megrázkódtatásait azóta sem heverte ki az argentin társadalom.
Jelenleg nálunk sem történik más, mint hogy a kormányzat igyekszik megkurtítani a népi osztályok szociális és politikai vívmányait: az egészségbiztosítást, az ingyenes oktatást, a nyugdíjellátást, a szülési támogatásokat, a vásárlóerőt, a közbiztonságot, a sajtószabadságot, az egyéni szabadságjogokat stb.
Ha Davies elmélete helyes, és ha a hatalom bitorlói tovább folytatják a többségi társadalom életkörülményeinek kíméletlen lerombolását – márpedig a jelek szerint ez a szándékuk –, akkor a tévedés kockázata nélkül előre megjósolható, hogy a „ritkasági érték” és a „pszichológiai reaktancia” hatásmechanizmusának megfelelően forradalmi időszaknak kellene bekövetkeznie Magyarországon az elkövetkező hónapokban vagy években. Elvileg tehát nem az a kérdés, hogy lesz-e forradalom, hanem az, hogy mikor? Már csak olyanok kellenek, akik az elméletet gyakorlattá változtatják.
