Mínuszos hír, ahogyan a szaknyelv nevezi az újságok hátsó fertályán, vagy oldalt meghúzódó pár soros kis híradásokat. Ennyit ért a magyar nyilvánosságban egy munkásasszony élete, aki a futószalag mellett esett össze. Nem voltak, szép, míves, költői, vagy felemelő utolsó szavai. Mielőtt végleg kilehelte a lelkét, csak ennyit mondott: négy napja nem ettem.
És mégis, ennek a négy szónak meg kell rengetnie ezt az országot! Mert ennek az asszonynak nem tudjuk a nevét (bár a Jobbik már keresi a családot, hogy segítsen rajtuk), nem tudjuk a származását, családi állapotát. Csak azt tudjuk róla, hogy a honfitársunk volt, hogy naphosszat dolgozott egy multinál, havi hetvenért, hogy talán, néha álmodott is a futószalag mellett, egy életre kicsit emlékeztetőbb életről...és, hogy éhenhalt.
Ordítani kél kedve az embernek. Hogy meghallják ott a százmilliós prémiumok magasában, és az erkölcsi rothadás mélyében, hogy áthatoljon a hang a szigetelt, kipárnázott irodák ajtaján is: ÉHENHALT!!! Vajon mit érezhet most annak a multicégnek a havi másfél millát kereső vezérigazgatója, akinek volt pofája havi hetvenezres éhbérérért szó szerint halálra dolgoztatni egy magyar asszonyt? Érez valamit egyáltalán...? Éhbér? Miket írok, hiszen még arra sem volt elég. Csak a rezsire, meg - ne szépítsük, a magyar nyelv azért ilyen kifejező, hogy éljünk vele - éhendögleni...
Most persze lehet megint filozofálgatni, meddő, végtelen moralizálásba kezdeni arról, hogy milyen sokan halnak éhen a világban, sőt itt, Magyarországon is hány hajléktalan fagy meg a télen. Persze, ezek is szörnyű, tragikus dolgok, minden részvétem a Száhel-övezet, meg a Moszkva-tér nyomorultjaié. De a bitang mindenségit! Itt nem a harmadik világ sátorlakó menekültjéről, vagy egy padon fetrengő csövesről van szó. Egy dolgozó magyar emberről beszélünk, akiről még az is kiderült, megjárta az utcát, a hajléktalanszállót is, de nem hagyta el magát, visszatért a munka világába. Dolgozott, gürizett, fizette a számlákat is - élni akart. És nem sikerült. És ez az, ami mellett nemhogy szó, de káromkodás nélkül sem lehet elmenni.
Mert húsz év gyarmatosítás, a nemzeti vagyon tudatos idegen kézre juttatatása, sok-sok milliárdnyi uzsorakamatra felvett külföldi kölcsön után odajutottunk, hogy egy ez a szétrohadt, nyomorult ország képtelen volt egy falat kenyeret adni valakinek, aki: dolgozott. Nem zsíros állami kamuállásokban lógatta a lábát, nem állott szagú belpesti kávéházakban rettegett órabérért a fasizmustól, és rinyált állami dotációért, mint "meg nem értett zseni". Nem is állt sorba segélyért, hogy mások pénzéből élősködjön. Dolgozni akart, hasznos lenni, mint minden normális ember. És ezért ma Magyarországon éhhalál jár.
Semmi másról, csak erről kellene szólnia a híreknek napok óta. Nem a saját vezetőik által halálra riogatott cigányok acsarkodásától, nem a minden mondatukban kétszer hazudó parlamenti paraziták köpködésétől kellene zengenie a médiának, hanem arról, hogy valahol, egy gyárban, utolsót álmodott a nyomor. E szerencsétlen asszony temetésén minden bizonnyal nem fognak tolongani a politikusok, a fényképe sem lesz kitéve a Gödör klubban, hogy minden üresfejű, álszent liberálbarom gyertyát gyújthasson előtte. Hanti Vilmos, Krausz Tamás, TGM és a többi lipótvárosi szélsőbalos nem fognak tüntetést szervezni, és a Napkeltében sem boncolgatják sorsát részvéttől majd' szétdurranó fejjel neves szociológusok. A Fókusz kamerája sem keresi majd fel a családját, hogy megkérdezzék: mégis hogysmint vannak, most, hogy anyu éhen halt.
Neki ez nem jár. Hiszen csak dolgozott, csak fizette az egekbe szökő számlákat, csak fizette az adókat, amelyek biztosítják mások munkamentes, gondtalan életét; csak magyar volt, csak melós volt, csak éhen halt. Tette a dolgát, mint a globális gálya többi rabszolgája. És közben a hajóhídon jóízűeket zabálnak és röhögnek a tisztek. Röhögjenek csak, zabáljanak csak. Most nyugodt a tenger, alázatosak a rabszolgák is, nem lázonganak. De, ha jó tengerészek lennének, tudnák, hogy mindig a legnagyobb viharok előtt van a legnagyobb csend - és meghallanák, amit a sós tengeri szél a rég halott költő hangján a fülükbe súg: habár felül a gálya....
Balogh Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése